16.fejezet

Hellooo mindenki!!!!

El se tudom mondani, hogy mennyire sajnálom ezt a csúszát és azt is, hogy erre a nyúlfarknyi részre kellet ennyit várnotok. ><  Ne tudjátok meg, hogy ezzel a kis résszel mennyit küzdöttem. Nagyon nehéz volt ennyi kihagyás után írni egy fejezetet, pláne, hogy  az utóbbi időbe teljesen más történeteket írok. De, kezdem újra felvenni a fonalat és újra visszarázódni a sztoribe és ígérem a következő rész hosszabb lesz, ahhoz van már ötletem egy rakattal. Remélem azért kis hiány pótlásra ez jó, mert most csak ennyit sikerült kifacsarni magamból és ez nagyon sajnálatos. De igyekszem és nem ígérem, hogy héten belül, de igyekszem minél előbb folytatni, ha már holnap(azaz január 27dikén) tölti be "A démoni sors" a második évét! El se hiszem!

Aki benne van a csoportba az értesül mivel készülünk, voltak ott történések, Hideki felfedte magát meg hasonlók, szóval, ha valkit érdekel IDE  kattintva megtalálja a csoportot, ahova mindenféle baromságot és infó morzsát megosztunk(már hárman fárasztunk titeket)

Na de nem húzom tovább, már így is vártatok eleget! Jó olvasást!!!

Miyako's pow

- Hideeeee! - szinte hisztérikusan rohantam oda bátyókámhoz, aki értetlenül fordult felé, szemöldökét kérdően felhúzta.

- Mi az húgi?

- Hol a zsebdémon?

- Szerintem már elment. - vonta meg vállát. - Cast azt mondta, beszélnie kell a törpével.

- Baszki! Nem hiszem el! - túrtam bele idegesen szivárványos hajamba. - Elakartam vinni inni, hogy ünnepeljünk.

- Még megteheted, nincs késő, csak sötét.

- Csak azért mondod, mert inni akarsz, igaz? - néztem a colosra felhúzott szemöldökkel.

- Persze! Mi másért? - nevetett a vörös, mire megcsóváltam a fejem.

- Á, majd legközelebb. - vetettem el végül az ötletet.

- A szalagavatóm után? - vetette fel az ötletet a colos.

- Hmm… Ezt még megbeszéljük, ha jó leszel, lehet róla szó.

- Ha te nem jössz, attól még mi elmegyünk. - ezzel ott hagyott engem, még hátraintett nekem és elhagyta a suli területét. Lemondóan sóhajtottam, körbenéztem, nagy levegőt vettem és elkiáltottam magam a tornateremhez érve.

- ALEXY! MARHÁK! IRÁNY HAZA!

Rias's pow

~ In my memory, your smile used to shine so brightly
Here I’m front of you,
Your smile no longer shines.
You were in my, you were in my my mind
You were in my, you were in mind
I’m disappearing
You were in my mind~

- Mi a fasz?! - ugrott arrébb ijedten Cast, én is összerezzentem a hirtelen megszólaló zenére.

- Csak a telefonom… - sóhajtva vettem elő még mindig csörgő mobilom.

- Ki a pillanatromboló? - túrt idegesen vörös tincseibe visszadőlve a fűbe.

- Egyet tippelhetsz. - fintorodtam el, a zöld jelet elhúzva hallgattattam el kedvenc zenekarom és kedvenc énekesem/színészem. - Szia!

- Hol a büdös picsába vagytok?! Ugye nem szobán?!

- Miyo, mondtam már, hogy ne üvöltözz, mert rohadt érzékeny a fülem. - a készüléket eltartottam magamtól és fájó fülemre tettem a kezem. - Persze, hogy nem! Minek nézel te engem? Nem Deborah vagyok! - teljesen felháborodtam barátosném feltételezésére.

- Jóvan' na! Ha a Vöri beszélni akar veled, abból bármi lehet.

- Ezt úgy mondod Miyako, mintha ismernél. - dunnyogott egész hangosan Cassy, hogy a színes bukottka is hallja a vonal túlsó oldalán.

- Csak az alapján mondom, amit látok már tavaly óta. - gondolom vállat vont, mert hallottam, hogy egy picit megroppant.

- Mond mért hívtál, ha már megzavartál egy meghitt pillanatot. - a meghitt szót drámai elérzékenyült hangon mondtam ki, mire mellettem a vöröske elröhögte magát.

- Csak gondoltam leellenőrizlek titeket. - nyögte ki szórakozottan.

- Kinyírom! Eskü kinyírom! - Cast már ugrott volna fel, hogy megkeresi a lányt, de mellkasára téve a kezem visszanyomtam a földre.

- Nyugii, megszokhattad volna már. Te pedig… - kezdtem szavaimat Miyo felé intézni. - Fogd vissza magad. Ismerem a Vörit, tudom, hogy milyen, de te nem hiszem.

- Nyugalom, bocsánat, ijesztő vagy ilyenkor. Inkább hagylak, tudom, hogy rendbe vagy. Puszika!

- Szia, puszi! - rögtön bontotta a vonalat, amint elköszöntem. Sóhajtva megdörzsöltem orrnyergem a hegem felett és visszadőltem a fűbe. Cast kuncogva karolt át vállamnál és húzott oda magához.

- Egyszer eskü kinyírom! Lucyvel kinyíratom! - kezeimet úgy tartottam, mintha épp fojtogattam volna.

- Úgyse teszed meg! - nevette el magát Castiel, ellazítottam kezeim és én is elnevettem magam.

- Nem lennék rá képes. Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan bukott angyal, akit nem akarnék eltüntetni, erre hatan is vannak.

- Plusz Akeno! - javított ki Vöröske.

- Jó, de Akeno már démonnak számít.

- Ara-ara. - ahogy Castiel próbálta utánozni az emlegetett lányt, olyan nevetséges volt, hogy még Lucy kiröhögte.

- Amúúgy… Nem akarunk haza menni? - fejemet jobbra fordítottam, hogy szemébe tudjak nézni.

- Mehetünk, de hova? Hozzátok vagy hozzám? - féloldalas mosollyal tette fel a kérdést felemás szemeimbe nézve.

- Hozzánk, húgi miatt. Meg, ha nincs otthon, akkor az állatokat is meg kell etetni.

- Basszus Démon! – csapott homlokára… párom? Mondhatom annak? Mindegy, lényeg, hogy Castiel.

- Áthozhatjuk, kutyikám örülne neki. – javasoltam, amire rá is bólintott a veres.

Hazáig sétáltunk, jól esett a levegő, pláne, hogy már sötét volt. Igazából lusták voltunk varázskört nyitni, csoda, hogy a gyalogláshoz nem voltunk lusták. Otthon eléggé meglepett, ami fogadott. Az hagyján, hogy a húgom otthon volt, meg Kentin –azon már meg se lepődök- na de, hogy az egész family, és ezt szó szerint érteni. Luciferestül, Lordostul mindenestül. Még Castiel szülei is ott voltak. Mi meg csak néztünk rájuk, mint szűz apáca a pornóra. Castiel anyukája egyből észrevett minket és mosolyogva futott oda hozzánk, hogy jól kipréselje belőlem a szuszt.

- Na, végre, hogy megjöttetek! Olyan régen láttalak Rias! Milyen szép lettél! – megsimította fejemet, amikor végre újra megengedte, hogy levegőhöz jussak, és mint egy büszke anyuka, úgy nézett végig rajtam. Zavartan lesütöttem szemeimet és biccentettem, mire elkuncogta magát.

- Rias, annyira, de annyira büszke vagyok rád! – jött oda unokatestvérem Rias megölelni engem, amit mosolyogva viszonoztam, és ő nem fojtott meg.

- Az elnök és a hasonmása ölelik egymást… óóóóóó! – hallottam meg Issei – mert a mindenestőlbe ő is bele tartozik – gondolatát, és inkább nem írom le mik voltak még a gondolataiba… leírhatatlan és maradjunk annyiba, hogy az ő perverzségét ismerve… khmm… igen, intim gondolatok voltak… Egyből reagáltam is rá, egy fejbecsapással (telepatikus tockos muhahahaaa), amire egyből ijedten felébredt transzából és visszatért közénk, ahol már Rias tartott felé egy igazi kis fejbelegyintéssel.

- Az a baj Rias, hogy túl gyengéd vagy. – csóváltam meg a fejem és én is odaléptem Isseihez és jól fejbe csaptam. – Ezt minimum így kell.

- Naa, ne bántsd szegény srácot! – nevetett nagyapa.

- Ugyan! Csak megnevelem, ha már a másik Rias nem tette. – vontam meg vállamat, mire az említett lány megjátszott sértettséggel vállba csapott, a többiek pedig kinevettek, Akeno (nem a húgom) meg csak… Ara-ara. A szokásos…

A család csak gratulálni jött és ment is tovább, mert mindenkinek sok volt a dolga. Sátánok… elfoglalt emberek, vagyis démonok. Érzékeny búcsúk után felvonultam a szobámba Castiellel – aki időközbe elugrott Démonért – a nyomomba és azzal a lendülettel, amivel feltrappoltam a toronyba bevetődtem az ágyamba, befúrtam az arcomat az egyik párnába és a plédemet magamra terítve már félig aludtam is.

- Na de Rias! Zuhanyzás?

- Olyan rohadt álmos vagyok… Nem aludtam semmit már két hete. – morogtam fejemet fel se emelve a pihe-puha párnámról.

- Még a pizsidet se veszed át? – lehet csak beképzeltem, de valami hátsószándékot éreztem a mondata mögött, amire fel is emeltem fejem, de csak annyira, hogy egyik szememmel lássam is a szobámba ólálkodó démont, kinek arcán koránt sem ártatlannak nevezhető mosoly foglalt helyet.

- Mibe sántikálsz? Hentai…(perverz)

- Ugyan, nem tudom, miről beszélsz. – vigyorodott el, mire összeszűkítettem szemeimet, úgy néztem rá frufrum alól.

- Gyanús vagy te nekem… - sóhajtva feltápászkodtam az ágyamról, pizsamámat a kezembe véve elvonultam a fürdőbe, villám módon megmosakodtam és felvettem a pizsamaként szolgáló rövidnadrágom, bundás zoknim és Castiel pólóját, amit már hetek óta én használok alváshoz. Mint egy zombi, úgy léptem ki a fürdőszobából és félálomba tántorogtam vissza az ágyamba, ahova időközbe befészkelte magát a Vöri. Takarót felemelve bemásztam alá és odafeküdtem közvetlen Cast mellé összegömbölyödve, mint egy macska, fejemet mellkasára fektetve.

- Mi van, már nem vagyok gyanús, hogy az én pólóm van rajtad? – kérdezte pimaszul.

- De igen, de túl álmos vagyok, hogy ezzel most törődjek. – küzdöttem a szavak kimondásával, olyan fáradt voltam, úgyhogy szinte rögtön el is nyomott az álom.

Majdnem az egész szombati napot végig aludtam. Valamikor délután ébredtem fel, olyan öt óra körül, Castiel pedig még mindig ugyan úgy feküdt, mint amikor elaludtam, csak éppen egy mangát olvasva a telefonján.

Egész hétvégén csak aludtunk, pihentünk, húgival meg Casttal felhoztunk régi sztorikat, amiken Kentin jókat röhögött velünk együtt. Aranyosak voltak húgiék, mert főztek meg mindent megcsináltak hétvégén.

Hétfőn baromi nehezen ment a felkelés mind a négyünknek. Végül negyed nyolckor el is tudtunk indulni otthonról és már fél után nem sokkal be is értünk. Sokan nagyon megnéztek minket, de az utóbbi időbe teljesen hozzászoktam a dologhoz. Az osztályba egyből egy nagy emberkupac gyűlt a padunk köré (”ember”) és áradoztak, milyen jó volt a péntek és mennyire gratulálnak, és sejtették, hogy valami ilyen van a mi jó kapcsolatunk mögött és a többi és a többi, amit jól esett hallani, de egy idő után már rohadtul tudott zavarni, de hála a jégnek Miyo szétzavarta a tömeget és végre fellélegezhettem, hogy újra alone. Vagyis… reméltem, hogy így lesz… De amint a tömeg eltűnt Miyoék szálltak meg minket Alexyvel és kérdéseikkel bombáztak minket, hogy mágis mi a rákot csináltunk, hogy nem vettük fel a telefont hétvégén meg semmi. Én meg megmondtam az igazat, amit nehezen akartak elhinni, de végül elhitték: aludtunk. Nem nyaltuk-faltuk egymást, mint a párok többsége, nem gyűrtük a lepedőt (fiatal vagyok még én ahhoz, megvan a célom, meddig nem) és semmi ilyesmi. Csak pihentünk és beszélgettünk. Megbeszélgettük a közös időket és azokat, amiket távol töltöttük egymástól. És az igazat megvallva… szükségünk volt erre. Nagyon nagy szükségünk volt egy beszélgetésre.

Ez a hétfői nap maga volt a halál. Egész nap nem hagytak minket nyugton, mindenhol letámadtak minket az emberek a kérdéseikkel, meg minden szarral, és még matekkal is kezdtük a napot. És még csak nem is hétfő tizenhárom volt… Mért fosnak az emberek péntek tizenháromtól? Szerintem a hétfő tizenhárom sokkal parább.

A tesióra nekem maga volt a vég… Volt egy kis kihagyásom az elmúlt hetekbe és a tanár pont úgy gondolta, hogy mi hétfőn pont erősítős órát tartunk, had legyen olyan izomláza még a sportolóknak is, hogy menni se tudjanak! Hogy a jó édes anyja rakná seggbe egy fakanállal! Szegény Violával küzdöttem az órán, kis művésztársam sincs hozzászokva az ilyenhez. Az új lány Brooklyn elég jól bírta az órát, mi csak hülyén néztünk rá.

Énekórán mindenki felelt, amikor viszont hozzám ért a tanár, rám nézett, firkantott valamit a füzetébe és ment is tovább a következő emberre. Értetlenül meresztettem rá a szemem, mire mosolyogva megrázta a fejét.

Deborah a megbeszéltek szerint elhagyta az intézményt, de még egy igen édes, cukormázas szerelmetes levelet hagyott nekem, amibe megfogalmazta felém táplált érzéseit. Röviden megfogalmazta mennyire gyűlöl, és még megbosszulja a dolgot és, hogy húzzak el a büdös picsába. Hát nem aranyos! Egyem ki a szívét!

Amikor már majdnem az utolsó unalmas fizika órán ültünk elővettem a telefonom és elmerültem a messengeremben, ahol bekerültem egy csoportba még pár emberrel együtt. A csoportot Hide hozta létre, aminek igazából egy volt a lényege… IGYUNK! Az osztályból is többen benne voltak a csoportba és Hide haverjai közül is páran, akiket csak látásból ismertem. Mindenkinek unalmas órája lehetett, mert mindannyian aktívan belefolytunk a csoport beszélgetésébe. A vége az lett, hogy lefixáltunk egy dátumot, ami azon a héten pénteken volt, hogy mi bizony elmegyünk inni.