12."...Nem feledte bánatát..."

Sziasztooook!
Úr Sátán!! Képzeljétek: valamelyik nap felugrottam megnézni mi a helyzet itt nálunk és majdnem leestem a székről ámulatomban. A Dark Side Of The Moon lassan 1000 oldalmegjelenítésnél jár, de nem is ez az ámuldozásom fő tárgya(bár ez se semmi). Hanem, hogy Rias történetének már 11000 oldalmegjelenítése volt kereken!!! Úr Nagypapi!

Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy olvastok és sokan támogattok is. Számomra felfoghatatlan ez a szám. Még mindig csak ámuldozok. Miyo is alig tudta elhinni. Nagyon nagyon köszönöm hogy itt vagytok és követitek, amit csinálok. Ezért most fellelkesülve, amint hazaértem angol tanártól leültem írni a cicásat, ezt is, az Arminosat és talán még a legelső blogomat is újra kreálom. Most tisztára felpörögtem. Ezt még talán anyuék se tudják elrontani! Haha!

De közbe még az írási folyamatom megszakítja egy családi összeröffenés. József nap volt ugye bár és József van is a családban. Meg Sándor is, már csak a Benedek hiányzik. Na de! A részt nem tom hogy felvezessem e...Aki itt vót tudja, hogy kis törpénk nem emlékszik semmire eme csodás vetkőző pókeres időszakból. Debit meg még nem fogjuk felakasztani, de már készítjük a kötelet. Miyo már készíti a kaszát, egyikőtök már kiskanállal a kezébe olvas lassan, gödröt is ásott Miyo és a Pockys leányzó(tudja kire gondolok), kést élezünk Krumplikával, Kuka pedig besegít mindegyikőnknek.(remélem magukra ismertek az említettek). Ha Miyo belustul a motiváció is megvan, de az titok.(ha nem akartok lemaradni a mi kis merénylet tervezgetéseinkről akkor IDE kattintva csatlakozhatsz a mi kis Facebook csoportunkhoz) Na de jó olvasást!
Puszi: Rias :D
Még valami! Hideki itt most már végre szóhoz jut és ő egy igen érdekes megszólaló és szemszög lesz. Ezt egy kicsit a Deadpoolból loptam bevallom. Ő lesz az, aki kibeszél az olvasókhoz és kommunikál az íróval(azaz velem) miközben "elmeséli" a saját szemszögéből a dolgokat. Ez a későbbiekben is így lesz. Hideki nekem személy szerint a kedvencem, szóval ezzel kicsit különlegessé teszem a mesélését.

Amikor a barna hajú fiú odajött hozzám az ölébe kapott és elindult velem sietősen az épület felé. Az illata ismerős volt és valahogy éreztem rajta erősen Akeno illatát. Ez valahogy elgondolkoztatott. De nem nagyon gondolkoztam, mert elsötétedett előttem a kép.

Hideki’s pow

Hatodik óra után volt egy csomó időm a délutáni pótlásokig és gondoltam felkeresem a zöld hajú zsebdémont. Meg is találtam, de mintha semmit se vett volna észre loholt a pince irányába. Nem sokkal utána Deborah lépett be a sötét helységbe. Felkeltette az érdeklődésem a dolog. Törpe úgy sietett oda, mintha csak tudta volna, hogy a barna hárpia is odamegy. Mintha direkt azért ment volna oda. A pince ajtajától nem messze őrködtem és figyeltem a beszélgetést.

- Sátánka? Ez érdekes. A nagy Lucifer egy kis elf paraszttal hozott össze egy gyereket?! Hahaha! – mondta gúnyos hangon a hárpia.

- Elf paraszttal… Hogy mered leparasztozni az anyámat, aki az elfek hercegnője volt?! – mondta idegesen, a végén már szinte kiabálva Rias. Milyen magas rangú csaj! Ó hatalmas Ichiro!(Mégse Úr Sátán! legyen csak)

- Milyen hirtelen haragú valaki! Mit akartál az elmémmel. Ki akartad szedni, hogy mit csináltam Castiellel, vagy a kis barátnődékkel, vagy hogy mit keresek itt?

- Is-Is. Meg akartam tudni, mi történt azelőtt, mielőtt elmetél.

- Ha ennyire kíváncsi vagy drága Riasocska… - mondta gúnyos hangon – Akkor elmesélem neked. Mit szólsz? – mondta gonosz vigyorral. Majd Deborah elkezdte elmesélni a dolgokat.

Igen érdekes volt. Valami csajról beszélt, akit Vörös démon haverom szeretett és ő a képességével kitörölte a srác emlékezetéből. Bár igen jó csaj lehetett. Most is az. Mondjuk szerintem zölden és heterokrómiásan jobban néz ki. Ha valakinek eddig nem esett le, mert nem kapcsol gyorsan, akkor elmondom. Az a kis pink hajú csajszi a mi kis zsebdémonunk. Jee! Micsoda meglepetés! Mondjuk szerintem sejthető volt, mert drága írókánk annyit szenvedett az utalásokkal. Annyi utalás volt, hogy lassan mínuszba ment a bankszámlánk. Bocsika Rias –író - hogy lelőttem nekik.(írói megjegyzés: Semmi gond!)

Na de lépjünk vissza. Miközben a ribanc mesélt elindultak kifelé. Rias észrevett engem és rám nézett és a szemével intett, hogy kövessem, mert valami gyanús neki. De nem csak neki bűzlött valami a dologban és itt nem csak Debi parfümjére gondolok. Valami rosszban sántikált, de még nem tudtuk mibe. Amikor kiértek a kertészklubhoz én elbújtam a fal mellett és onnan figyeltem tovább. A kert közepére érve Debi megállt és vele együtt Rias is.

- Hát így történt. – fejezte be a mesét a lány.

- És most miért vagy itt megint? – kérdeztem ingerülten.

- Castielért. A megnyerő stílusa és a tehetsége kell, hogy még híresebb legyek. – Velem mondjuk még több esélye lenne, de inkább hagyjuk.

- De nem fog veled menni! – mondta idegesen a Törpe.

- Pontosan…nem fog, mert te itt vagy… Te, kis Rias Gremory! És mivel zavaró tényező vagy, el kell hogy tegyelek az útból. – mondta gonosz vigyorral a csaj. A következő pillanatban sikítás tört elő Rias torkából. Ijedten előugrottam rejtekemről, hogy lássam a történéseket. Rias arcán a könnyek patakokban folytak végig és a fejét fogta, miközben sikított fájdalmában. A szemei ködösek voltak, de a haja még jobban meglepett. Minden egyes másodperccel egyre több tincs vált rózsaszínné, míg a végére az egész haja pink lett és mindkét szeme vörösen ragyogott.. Lassan leeresztette a kezeit a teste mellé és a térdei erőtlenül összecsuklottak. Aztán elterült a földön és erőtlenül még valamit mondott, de nem hallottam a ribanc nevetésétől.

- Elintézhettük volna e nélkül, de rájöttem, hogy veszélyes vagy. – mondta vigyorogva.
- TE RIBANC! – üvöltöttem Deborahnak és jól behúztam neki egyet. – Leszarom, hogy elvileg nő vagy. Örülj, hogy csak ennyit kaptál! A folytatást, majd a másik vöröstől várd. – mondtam megvetően és a bejárat felé kaptam a fejem, ahonnan éppen szivárványzuhatag húgom kilépett.
- Miyooo! – kiáltottam oda neki. Ő kérdően idekapta a fejét, mire én intettem neki és a földre mutattam. Ahogy meglátta a földön fekvő démont a szemei fehérek lettek az aggodalomtól és az ijedségtől. Amilyen gyorsan csak tudott mellénk futott és ijedten letérdelt barátnője mellé.
- Rias…Rias! – szólongatta halkan, de semmi haszna nem volt. – Mi történt? Mit műveltél te ribanc?! – kérdezte ingerülten az éppen távozni készülő Deboraht.
- Én ugyan semmit! – mondta ártatlan hangon.
- Ne hazudj már ribanc! Végignéztem a történéseket. Mi a lófaszt csináltál?! – üvöltöttem rá a parfümjétől büdös ribancra.
- Csak elintéztem, hogy újra egy időzített bomba legyen. – mondta vigyorogva Debi. – Na pá! – intett azzal elment.
- Hogy értette, hogy újra egy…. – nyelt egyet Miyo. – időzített bomba?
- Nem tudom. De kiderül ha felébred. – mondtam halkan és reménykedtem, hogy egyáltalán felébred. Amúgy a másik vörös alatt nem feltétlen a Castra gondoltam. Sokkal inkább a nagy öregre. Az öreg Sátánra, de akár Luciferre is gondolhattok, a mostani Sátánra. Hm… de akár a másik Riasra is. Hú mennyi vörös van így kapásból! Pár perc múlva Rias mocorogni kezdett és Miyo elkezdte szólongatni. Amikor kinyitotta a szemét a tekintetet ködös volt, a szemei könnyektől csillogtak. Amikor ránézett Miyora, majd rám a szemei hirtelen kipattantak, a szarva fehér lett és elhúzódott tőlünk az egyik mögötte lévő fáig.
- Rias, a szívbajt hoztad ránk! – mondta a húgom halvány mosollyal, de Rias csak még jobban elfehéredett. – Minden rendben? – kérdezte húgi.
- Bukott… - motyogta Rias halkan. – Bukott angyalok… Ugyanolyan a kisugárzásotok, mit annak… - hangja egyre idegesebb lett. Egyszer csak Miyo a nyakához kapott és próbált leszedni valami láthatatlan szorítást a nyakáról. Ez most más volt, mint máskor. Nem látszottak a vektorok egyáltalán. Rias is annyira más. Az a gyűlölet a szemébe, mintha sose tűnt volna el, pedig pár órával ezelőtt még mosolyogva ücsörögtek és beszélgettek Miyoval.
- Rias nyugodj le! – üvöltötte Alexy, aki éppen akkor ért oda. Rias értetlenül nézett rá, de még mindig nem engedte el a lány nyakát.
- Az összes bukott angyal pusztuljon el! Megfizettek azért, amit a családommal tettetek! – üvöltötte Miyora nézve és mintha még jobban rászorított volna. Éppen szóltam volna Alexynek, hogy fagyassza le, de ő már magától is megtette. Vonakodva ugyan, de megtette. Amikor Riast elérte a fagy lassan eleresztette Miyo nyakát. Alexy odafutott a húgomhoz, az épület felől meg Kentin futott elő és ment oda Riashoz. Óvatosan megközelítette és még óvatosabban az ölébe kapta és elindult vele az épület felé. Én követtem őket és kicsit később Alexyék is csatlakoztak hozzánk. Elvittük Riast a „gyengélkedőbe” vagy nem tudom, minek nevezzem. Lefektettük az egyik ágyra és szóltunk az ének tanárnak, mert a tanárnő elf, így talán segíthet. A tanárnő nemsokára meg is jött.
- Mi a baj fiatalok? – kérdezte mosolyogva. A tanárnő akkor is iszonyat dögösen festett, mint mindig. Nem sokkal idősebb nálunk. Huszonöt éves csak. Hosszú sötétkék haja kiengedve lobogott utána, lila szemei kedvesen csillogtak.
- Tanárnő, kérem, nézze meg Rias elméjét! Valami történt vele. – mondta Kentin aggódva.
- Rias? De neki nem zöld a haja? – kérdezte értetlenül a tanárnő.
- De igen, de valaki csinált vele valamit és olyan, mintha nem emlékezne semmire. – mondta Miyo rekedten. Mondjuk érthető, mert egy pár perce még fojtogatták. A tanárnő furán nézett ránk, majd odalépett Rias mellé. Óvatosan a homlokára tette a kezét és a szeme fehér lett(mármint az egész szeme egy nagy fehér fénynek tűnt) és jelek jelentek meg az arcán. Rias arcán is hasonló jelek tűntek fel és lassan az egész karján. Pár percbe tellett, mire a tanárnő visszatért közénk lélekben is. A tekintete egyszerre volt bosszús és meglepett. Ez kicsit megrémített.
- Tudjátok, ki csinálta ezt? – kérdezte a tanárnő halkan.
- Miért? Mi történt? – kérdezte ijedten Miyo.
- Több mint két évre visszamenőleg kitörölték az emlékeit… - mondta a tanárnő idegesen. Mind lesokkoltunk a hír hallatán. Miyo térdei összecsuklottak és fehér szemekkel sápadtan nézett a tanárnőre.
- Ki-Kitörölték? – kérdeztem meglepetten.
- Pontosabban elzárták az emlékeit egy erős fal mögé… Még egyszer kérdezem… - mondta halkan a nő. – Ki volt az? – kérdezte idegesen. Ez a hangnem nagyon meglepett mindünket. Nyeltem egyet.
- Deborah Deguchi volt. A lány egy szukkubusz.
- Az a lány…hogy merte…az elfek hercegnőjével ezt tenni…Arya nővérem lányával… - motyogta idegesen a nő. A többiek meglepetten néztek a nőre. Én már tudtam, mert hallottam a beszélgetésüket. Az viszont meglepett, hogy a tanárnő azt mondta, hogy a nővérének a lánya. Tehát ő az elfek királynőjének húga. Micsoda fordulat! Ezt még én se tudtam! A részletekbe nem avatott be az íróka. Még engem se, a kedvencét!
- Vissza tudja hozni az emlékeit? – kérdezte Kentin reménykedve.
- Vissza tudnám, de az emlékei sérülhetnek. De a varázs egy idő után felold és lassan visszajönnek az emlékei. De addig nem lenne szerencsés a suliban tartózkodnia.
- Miért? – kérdezte Alexy.
- A bukott angyal gyűlölete miatt talán? – kérdezte Miyo.
- Nem csak azért. A fejében élő Lucy miatt. Most nem tudja annyira kordában tartani. Most is küzd vele, hogy ne vegye át az irányítást. – mondta a tanárnő és megsimította a lány homlokát.
- Akkor mi lesz vele Fírnen-san? – kérdezte Alexy.
- Otthon kéne maradnia, amíg vissza nem jönnek az emlékei. Egyedül él?
- Nem. A húgával. – mondta Kentin.
- A húgának is el kéne jönnie onnan, amíg helyre nem jönnek az emlékei. Nehogy baja essen Lucy miatt. Van hova mennie?
- Hát nem él se… - kezdett bele Miyo, de Kentin félbeszakította.
- Ha Rias nem képes rá, akkor én vigyázok Akenora. Az én felelősségem megvédeni. – mondta a fiú.
- Bevésődés? – kérdezte a tanárnő mosolyogva. A fiú bólintott.
- És kiválasztás, ha Kentin démon lenne. – szólalt meg az ajtóból egy hang. Rias húga Akeno állt ott.
- Te vagy Rias húga? – kérdezte a tanárnő. A lány bólintott és Fírnen-san szemügyre vette. – Gremory… - mondta mosolyogva. Amíg ők társalogtak, addig nekem eszembe jutott valami.
- Tanárnő! – hirtelen mindenki idekapta a fejét. – Valakinek haza kéne vinnie a törpét. Valakinek, akire nézve Rias nem veszélyes, igaz?
- I-Igen. Miért, tudsz ilyet? – kérdezte a tanárnő meglepetten. Elégedett mosolyra húztam a számat, Miyo pedig türelmetlenül nézett rám.
- Hallottam, hogy Debi azt állította, hogy Castiel szeretett egy lányt, akit Rias Gremorynak hívtak és pink haja és vörös szemei voltak. Ezért nem akart vele járni annakidején. Azonban Debi Cast emlékeit is blokkolta, így mégis összejöttek.
- Tehát Castiel… Szerette a mi kis törpénket? – lepődött meg Miyo. Aztán elmosolyodott. – Ezért vagy te a kedvencem! – mondta vigyorogva. Látjátok? Mindenkinek a kedvence vagyok!
- Akkor azt mondod, hogy Castiel régen találkozott már Riassal és bele is zúgott? – kérdezte Alexy.
- Ez mondjuk lehetséges! Rias sokat mesélt nekem egy fekete hajú Castiel nevű démonról, akivel kiskorában találkozott. – mondta Kentin elgondolkozva.
- Igen! Én tisztán emlékszem arra a fiúra! Ő volt az egyetlen, aki odamert menni Nee-chanhoz, amikor öt éves volt. – mondta Akeno lelkesen.
- Akkor… - kezdett bele a tanárnő, de a pink hajú leányzó elkezdett mocorogni. – Gyorsan valaki szóljon Castielnek! – mondta a tanárnő és Alexy már futott is.
- Remélem hamar ideér, különben baj lesz! Most az egyszer örülnék Castielnek! – mondta Miyo és lassan feltápászkodott a földről.
- Most az egyszer én is remélem.

Castiel’s pow

Matekórán kaptam egy cetli üzenetet Deborahtól, hogy a délutáni órák előtt beszélni akar velem. Nem akartam ugyan beszélgetni vele, de mégis odamentem a padhoz, ahol utoljára szakított velem. Leültem és vártam. Pár perccel később kijött az épületből és odajött hozzám.
- Ott, ahol befejeződött… - motyogtam halkan, amikor odaért hozzám.
- Ott kezdődik újra. – mondta halkan a lány. - Leülhetek?
- Felőlem. – mondtam és elfordítottam a fejem. Óvatosan leült, de nem közvetlenül mellém, hanem a pad másik végére, tőlem húsz centire. - Miről akartál beszélni? – kérdeztem ridegen.
- Régen sose voltál ilyen rideg. – mondta keserű nevetés kíséretében.
- Megvan rá az okom… Szóval, miről akartál velem beszélni?
- Nem akarsz velem jönni? – kérdezte az égre nézve.
- Hova gondolsz? Miért mennék veled azok után, hogy a menedzser engem nem akart? – kérdeztem hitetlenkedve és idegesen.
- Tudod, most nincs gitárosunk és beszállhatnál. Egyből rád gondolt ő is, amikor kiesett a sajátunk.
- Nem akarok menni.
- Csak nem a kis zöldhajú miatt? – kérdezte gúnyosan.
- Őt ne keverd ebbe bele jó? Semmi köze hozzá a maradásomnak. Itt a saját zenekarom, itt vannak a barátaim, félévtől a húgom is ide fog járni. Nem mehetek. – mondtam az eget nézve.
- És a zöldikével mi van? Nem jártok? – kérdezte a lány meglepetten.
- Nem. Nagyon kedvelem, tényleg! De… nem tudom vele mi a helyzet. Ott van minimum egy srác, aki lehet hogy előrébb van nálam. – mondtam lehajtott fejjel.
- Nicsak! A jó öreg Castiel egy rivális miatt lemond egy lányról! – mondta nevetve Deborah. – Micsoda fordulatok! Ez a zöldike tényleg különleges… Na akkor velem jössz? – kérdezte újra.
- Megmondtam, hogy nem.
- Te tudod. Minden esetre az ajánlat még érvényes.
- CASTIEL! – hallottam Alexy kiabálását az épület felől. Felénk futott. – Mit csinálsz ezzel a ribanccal? – kérdezte idegesen Alexy.
- Mindegy az nem? Mit akarsz? – kérdeztem unottan.
- Te itt beszélgetsz ezzel a libával, amíg Rias a gyengélkedőn fekszik. – mondta a kék hajú.
- Micsoda? Miért van a gyengélkedőn? – kérdeztem meglepetten.
- Majd elmagyarázom, de muszáj jönnöd! – mondta és már el is indult visszafelé. Én utána loholtam és miután halló távolságon kívül kerültünk rákérdeztem újra, mi történt.
- Deborah blokkolta Rias emlékeit, így senkire nem emlékszik. Majdnem kicsinálta Miyot!
- Senkire nem emlékszik? Akkor én miért kellek? – kérdeztem értetlenül.
- Mert Hideki rájött, hogy rád biztos, hogy emlékezik. – mondta Alexy mosolyogva.
- Miért emlékezne pont rám?
- Nem emlékszel egy rózsaszín hajú vörös szemű démonra? – kérdezte és én megálltam.
- Honnan tudsz te róla? – kérdeztem halkan.
- Hideki hallotta Debi és Rias beszélgetését. Debi azért törölte ki Rias emlékeit, mert rájött, hogy ki ő. De szerencsére csak kétévnyi emléket törölt ki.

Két év…Két évvel ezelőtt… Zöld haj… Régen azt mondta pink volt a haja és mindkét szeme piros volt. Az a kép, amit találtam nála. Amin ketten vagyunk. Az utolsó találkozásunkkor még rózsaszín haja volt. Az utolsó találkozás… Hát persze! Rájöttem!

11. "...Fájdalmas hívogatás hallatszik..."

Deborah mesél(amit mesél az dőlttel lesz írva)

Nos, akkor bele is kezdenék. Az egész kilencedikben kezdődött, amikor is egy osztályba kerültünk. A hasonló stílusunk és érdeklődési körünk miatt jóba lettünk. Megkedveltem Castielt és ő is engem. Mert hát azért valljuk be, Cast rohadt jól nézett ki, már akkor is és én se vagyok semmi. Viszont Castielen nem akartam használni a képességem. Nem akartam manipulálni vagy irányítani. De hónapokig nem történt köztünk semmi és én már kezdtem türelmetlen lenni. Látszott rajta, hogy érdeklődik irántam, de nem lépett. Én meg egyszer csak rákérdeztem, hogy ugyan miért nem lépett eddig semmit. A következő választ kaptam.
- Kedvellek Deboreah, tényleg! De én… régóta szeretek valakit. – mondta és én azt hittem, hogy ez csak egy kifogás. Rá is kérdeztem rögtön, hogy ugyan kibe, mert ha tényleg csak kitalálta, akkor a válaszon érezni lehet, hogy csak kamu.
- És ki az? Esetleg ismerem? – kérdeztem mézes-mázas hangon.
- Nem hiszem. A lány…hogy is mondjam…Az alvilágban él a családjával és még nem járt ebben a világban, mert veszélyes lenne rá és a környezetére nézve is. – kaptam meg a választ, ami viszont nagyon felkeltette az érdeklődésem.
- És hogy néz ki a lány? Biztos szép! – faggattam tovább az akkor még fekete hajú fiút.
- Hosszú pink haja és nagy vörös szeme vannak. A feje tetején szarvak vannak, amik a pillanatnyi érzései szerint változnak. Nagyon fehér bőre van, amit az arcán és a felső testén hegek csúfítanak el. – mondta szinte elvarázsolódva. Biztos elképzelte maga előtt a lányt.
- És hogy hívják? Ha az alvilágban él lehet, hogy valami híresebb démon.
- Híres, az biztos. Ő Rias Gremory, aki túlélte a családját sújtó tragédiát és majdnem meghalt a húgát védve. Valamint ennek az évezrednek ő a fél lénye. – ahogy ezt meghallottam rájöttem, hogy ezt nehéz lenne überelni. Pláne hogy démon a csaj és lehet, hogy megvolt a kiválasztás. Beláttam, hogy nehéz ellenfelem van, és csak úgy szerezhetném meg Castielt, ha sikerülne elnyomnom a lány iránti érzéseit, de ehhez használnom kellet a képességeimet.

Végül bevetettem az erőm és megpróbáltam teljesen elnyomni az emlékeit. Jobban sikerült, mint gondoltam, mert már a lány nevére se emlékezett ébren. Viszont álmában még mindig az ő nevét motyogta minden egyes éjszaka. Még az után is, hogy lefeküdt velem.

Volt egy közös bandánk Casttal és egy menedzser fel is fedezett minket. Én viszont egyedül akartam a rivaldafénybe kerülni. Az egyik nap a suliban hívott a menedzserünk. Én viszont kitaláltam, hogy hogyan tudnám elintézni a solo karrieremet. A beszélgetéshez elvonultam egy nyugodtabb helyre, ami a DÖK terem lett.
- Hello Deborah! – köszönt bele a telefonba a férfi.
- Hello Spenser! Figyelj, adódott egy kis gond…
- Gond? Miféle gond?
- Castiel azt mondta, hogy nem akar velünk tartani. Meggondolta magát.
- Micsoda? Ez biztos? – kérdezte értetlenkedve a férfi.
- Igen. Én se értem miért. Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan volt. – mondtam szomorúságot tettetve.
- Az kár! Pedig nagyon jól festettetek együtt! De én nem erőltetem, ha nem akarja.
- Azt mondta, hogy ha én akarom, akkor mennyek nélküle, de ő nem akart eljönni.
- És akarod? – kérdezte kissé reménykedve a férfi.
- Hát, ha egyedül is megfelelek, akkor természetesen.
- Akkor egyedül kezdesz bele a karrierbe! Majd szerzünk melléd egy bandát és híres leszel!

Gondolhatod mennyire elégedetten tettem le a telefont. Arra viszont nem számítottam, hogy kihallgatták a beszélgetésem. Castiel akkori legjobb barátja Nataniel végig ott volt a teremben. Nehéz elhinni erről a kettőről, hogy jóba voltak, igaz? Pedig így volt.
- Nataniel… Mit képzelsz, hogy kihallgatod mások telefonbeszélgetését!? – kérdeztem felháborodva.
- Inkább TE mit képzelsz?! Ilyet tenni Castiellel… Együtt jártok és jól tudod, mennyire akarta ezt a lehetőséget! Akkor mégis miért?! Magad miatt igaz?! – vágta a fejemhez ezeket a mondatokat idegesen a szőke. Én lesokkolva és idegesen néztem rá. Majd halványan elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá, ő pedig elhátrált. Addig hátrált, amíg egy padnak neki nem ment és nem tudott már tovább menni.
- Hmm… Tudod Nataniel… Mindig is a jófiúk voltak a gyengéim. Vajon milyen lehet egy jófiú íze? – tettem rá a kezem a mellkasára és lábujjhegyre állva megcsókoltam a fiút. A szőke arca elfehéredett és idegesen próbált ellökni a vállamnál fogva, de én annál inkább közelebb mentem. De arra viszont nem számítottam, hogy valaki benyit a terembe. És pláne nem arra, hogy fekete hajú démon barátom lesz, akit ott látok. Ijedten ugrottam el Natanieltől és sápadtan néztem bele Castiel először elképedt, majd dühös szemébe.
- Castiel…é-én m-meg tudom magyarázni… - kezdtem bele, mert azt hittem nekem ugrik, de nem én lettem az áldozat. Castiel idegesen ugrott neki a szőke srácnak és jól behúzott neki.
- Te nyomorult angyal! Azt hittem haverok vagyunk, erre te lesmárolod a csajomat! – üvöltötte idegesen a szőkének Cast. Alig lehetett őket szétválasztani. A végén a bukott angyal barátosnéd bátyjai szedték szét őket. Szerintem ismered őket. A két talán leghelyesebb Hideki és Kaito. Hideki Castelt fogta le, Natanielt pedig Kaito menekítette el onnét. Nataniel tele volt lila foltokkal és a ruhája is jó gyűrött lett. Castiel szeme olyan volt, mint egy vadállaté és idegesen fújtatott. Nathoz ijedten futott oda a kis Asia meg Melody, meg az idegesítő húga. Castielt kivitte a vörös bukott angyal az udvarra és leültette az egyik padra. Odamentem hozzá és a többieket megkértem, hogy hagyjanak minket kettesben. Amikor lenyugodott már egy kicsit, akkor elmondtam neki, hogy a menedzser csak engem akar. Azt azért mégse mondhattam, hogy én azt kamuztam, hogy nem akar jönni. Persze sokkolta a hír.
- De miért? Nem úgy volt, hogy mindkettőnket akarja? – kérdezte lesokkolva.
- Úgy tűnik meggondolta magát… Én próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan volt.
- Baszki! Nem elég, hogy az a szőke mit csinált, de még ez is!
- Cicus…tudod…azt hiszem, hogy szakítanunk kellene… - mondtam halkan.
- Mi-Micsoda? Miért?
- Hát…mivel én elmegyek és a távkapcsolat nem működne, az a legjobb, ha békében elválunk. – mondtam halkan. Egy puszit adtam a homlokára és felálltam a padról. – Viszlát, Castiel Aizawa! – mondtam halkan és intettem a kezemmel majd lassan elkezdtem hátrálni. Majd befutottam az épületbe.

Rias’s pow again

Miközben Deborah mesélt szép lassan elindult kifelé az udvar felé. Fura volt, hogy milyen sokan vannak még a suliban. Aztán eszembe jutott, hogy ma van az elmaradt órák pótlása. Azoké, amik elmaradtak a bál és a Halloween buli miatt. Deborah egészen az udvarig ment én pedig utána. Éreztem, hogy Miyo egyik bátyja, Hideki(a Castiel hasonmás) követ minket a szemével végig az udvaron és még a kertész klub felé is eljött, hogy szemmel tartsa a történéseket.
- Hát így történt. – fejezte be a mesét a lány.
- És most miért vagy itt megint? – kérdeztem ingerülten.
- Castielért. – a válasz kicsit meglepett. – A megnyerő stílusa és a tehetsége kell, hogy még híresebb legyek.
- De nem fog veled menni! – mondtam idegesen.
- Pontosan…nem fog, mert te itt vagy… - értetlenül néztem rá, mire gonosz vigyorral nézett rám. – Te, kis Rias Gremory! – mondta és valami fura érzést éreztem a fejemben. Hiába próbálta ellökni, nem tudtam. Szép lassan elkezdte keresgélni az emlékeimet a fejemben. – És mivel zavaró tényező vagy, el kell hogy tegyelek az útból. – mondta gonosz vigyorral.

Amikor megtalálta az emlékeim hirtelen megtámadta és elkezdte szétmorzsolni őket. Iszonyatosan fájt. Fájdalmamba felsikítottam és a fejemhez kaptam. Hirtelen elkezdtek eltűnni az emlékeim a bálról, a Halloween buliról és az azt követő hétvégéről, az első napjaimról, majd az egész előző évemről. Az összes emlékem eltűnt, amit akkor szereztem, amikor már zöld volt a hajam. A zöld hajam elkezdett rózsaszín lenni és mindkét szemem vörös lett. Még mindig sikítottam az iszonyatos fájdalomtól. Annyira fájt, hogy már a könnyem is kicsordult tőle. A hideg könnyek végigfolytak az arcomon. Patakokban folyt az arcomon a könny és csak sikítottam. Majd egyszer csak a fájdalom abbamaradt, a szemem előtti kép elhomályosodott, majd minden elsötétült. Még egy utolsó szót kitudtam nyögne, de az is hatalmas fájdalommal járt.
- Ca- Castiel… - leheltem még az utolsó erőmmel, majd minden elsötétült.

~¤~

- Rias… Rias… - mi ez a hang. Mintha valaki a nevemet mondaná. Nagy nehezen kinyitottam a szemhéjam és egy szivárványhajú lányt láttam meg felettem hajolva és egy vörös hajút vele szembe. A lánynak fehér volt a szeme a srácnak vörös. – Rias! A szívbajt hoztad ránk! – mondta a lány…A lány…Bukott…Bukott angyal. A fiú is. A szemeim hirtelen kipattantak és mint a villám húzódtam el onnan. – Minden rendben? – kérdezte a lány.
- Bukott… - motyogtam és a két alak értetlenül néztek rám. – Bukott angyalok… Ugyanolyan a kisugárzásotok, mit annak… - mondtam idegesen. Az egyik vektoromat kinyújtottam és elkaptam a lány nyakát.
- Rias nyugodj le! – üvöltötte egy kék hajú fiú a háttérből. Kik ezek? És honnan tudják a nevem? És én hol vagyok?
- Az összes bukott angyal pusztuljon el! Megfizettek azért, amit a családommal tettetek! – üvöltöttem idegesen és megszorítottam a lány nyakát.

A kék hajú srác valamit csinált, amitől megdermedtem és majdnem megfagytam olyan hideg volt. Elengedtem a lány nyakát és visszahúztam a vektorom és megpróbáltam felmelegíteni magam. A fiú odafutott a lányhoz. Egy másik fiú jött oda hozzám, akinek barna haja és zöld szeme volt.

Mi folyik itt és hol vagyok? Kik ezek az alakok?