7. Másnaposok

"Üdv mindenkinek! Meghoztam a legújabb részt!
Sajnos a következő két hétben nem leszek itthon, így nem tudok majd írni nektek új részt. Jövőhéten Székesfehérváron leszek a nagynénéméknél, utána pedig Fonyód-ligeten grafikus táborba. Szóval sajnálatos módon nem tudok majd írni. De amint hazajövök belekezdek egy új részbe. Addig is jó olvasást!
Rias Draggnel"

Castiel’s pow

Az igazat megvallva, nem sok dologra emlékszem. Arra még emlékszem, hogy elkezdtük a bulit. A bulin mindenki Riast próbálta leitatni. De nem jött össze. Durva milyen jól bírja a piát a csaj. Arra is emlékszem, hogy mielőtt még megkoronáztak volna minket, majdnem megcsókoltam Riast… De az a szemét diri közbeszólt, így nem jött össze… Az a fura, hogy nem olyan rég óta ismerem, mégis olyan, mintha már kiskorom óta ismerném. Lehet, hogy csak azért van így, mert nagyon emlékeztet valakire. De lehet, hogy más oka is van. Valami fura vonzalmat érzek iránta, ami fogalmam sincs, mi lehet, mert ilyet még sosem éreztem. Hiába volt egy hosszabb kapcsolatom és szerettem is a lányt, mégse éreztem még ilyet. Na de, elkalandoztam. Aztán annyira emlékszem csak, hogy az ágyban fekszem mellettem Riassal, aki már aludt. Utána pedig átöleltem őket.

Reggel, amikor kinyitottam a szemem, Rias gyönyörű arcát láttam magam előtt. Szinte csak fél centire volt tőlem. Gyönyörű porcelánbőre van, amit csak az a heg csufított el, ami az orra felett volt. Így közelebbről megnézve, az a heg teljesen olyan volt, mint annak a lánynak az arcán, akit régebbről ismertem. Az arca is nagyon hasonlított az övéhez. A bőre is ugyan olyan hófehér volt, mint az övé. Ugyanolyan szarva és hegyes füle van, mint neki. Ugyanolyan alacsony és vékony is. Csak a hajszíne és az egyik szemének a színe más.

Ezeken a hasonlóságokon gondolkodtam, közben pedig le se vettem a szemem arról a gyönyörű arcról. Az egyik kezemmel óvatosan megsimítottam az arcát. Még pár percig csodáltam a békésen alvó lányt. Addig észre se vettem, hogy szörnyen hasogat a fejem. Utána viszont hirtelen bele nyílalt és úgy éreztem szétmegy a fejem. A másnaposság miatt van. Riassal ellentétben, én nem kicsit ittam le magam. Azt se értem, hogy kerültettem ide. Gondoltam, majd megkérdezem a Zöldikét, ha felébredt. De ezért nem ébresztettem fel, hisz olyan aranyosan alszik. ÚR SÁTÁN! Miket nem gondolok! Fúj! Hess! Távozz tőlem sántán! Inkább megpróbálok visszaaludni! Gondoltam magamba. A próbálkozásom sikerrel is járt.

Rias’s pow
Kipihentem ébredtem fel a buli utáni szombaton. Castiel ölelő karjai közt ébredtem, ahol minden félelmem elszállt, és biztonságba éreztem magam. Olyan érzésem volt, mintha azok az izmos karok bármitől megtudnának óvni engem. Akkor ott úgy éreztem, bármire képes vagyok, akár az egész világgal szembeszálltam volna, ha kell. Kinyitottam a szemem és egyenesen Castiel gyönyörű szürke szemeibe néztem, az én ronda felemás szemeimmel. Halványan elmosolyodott, amikor kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt! – mondta suttogva.
- Jó reggelt! – mondtam szintén suttogva.
- El tudnád mondani, mi történt tegnap este? Annyi még tiszta, hogy iszogattunk. Utána csak annyi, hogy itt fekszem melletted.
- Nagyon durván berúgtál! Alig bírtál megállni a lábadon. Hazatámogattalak valahogy és beraktalak az egyik vendégszobába. Aztán amikor már befészkeltem magam az ágyba, megjelentél és elkezdtél nyaggatni, hogy had aludjál itt.
- És te megengedted?
- Igen…
- El se hiszem, hogy megengedted! – mondta vigyorogva.
- Nem szeretek részegekkel veszekedni, mert én járok akkor rosszul.
- Így már érthető.

Ezután a mondata után a derekamnál fogva maga felé húzott. Én meg egyet pislogtam és már Castiel mellkasán fekve találtam magam. Először meglepődtem, utána rátettem az állam a mellkasára és lehunytam a szemem.
- Nyugodtan aludj még! Nem hiszem, hogy túl jól aludtál az éjjel. – mondta a vörösnek.
- Jó ötlet… Kérhetek valamit a fejemre?
- Mit? Válogass! Mangát, gitárt, párnát?
- Ha már így gondolkozol… - mondta perverz mosollyal az arcán.
- Hülye! - mondtam nevetve és a fejéhez vágtam a párnámat. Gyorsan lemásztam róla és elindultam az ajtó felé. – Mindjárt hozok valamit a fejedre. – mondtam és elindultam kifelé a szobámból. – Szemmel tartalak! Ha elkezdesz kutakodni, meghalsz! – mondtam neki és fenyegetően megvillantottam a szemem.
- Értettem! – mondta és visszafeküdt. Gyorsan lementem a konyhába. A gyógyszeres szekrényből elővettem egy doboz No-Spat. Töltöttem egy pohárba vizet és visszamentem a szobába. Odamente a másnapos vöröshöz és a kezébe nyomtam a poharat és a gyógyszart.
- Ne’! Kutyának meg tessék! – mondtam és elindultam a szekrényemhez.
- Kösz! – mondta és bevett egyet a tabletták közül.
- Aludjál nyugodtan!
- És te?
- Én lemegyek és csinálok kaját. Meg rajzolok. – adtam meg a választ, ami kielégítőnk bizonyult, ugyanis a vörös visszafeküdt aludni. De hogy miért hagytam, hogy az ÉN ágyamban aludjon, az a mai napig rejtély számomra.

Elmentem a fürdőmbe és gyorsan lezuhiztam. Hajnalba már nem volt hozzá erőm. Hamar megmosakodtam, de előtte gondosan bezártam a fürdő ajtaját. Akármennyire fáradt és fáj a feje, mégis csak Castiel van a szomszéd szobába. Fürdés után gyorsan felöltöztem. Felvettem egy sima fekete ujjatlant és egy sötétzöld rövidnadrágot. Amikor kimentem a fürdőből, a gyagyás gyerek már aludt. Halkan kiosontam és lementem reggelizni. Felraktam főni a kávémat és betettem a mikróba két darab virslit. Vannak azok a virslik, aminek a bőrét is meg lehet enni. Na, kettő olyat dobtam be a mikróba. Másfél perc alatt olyan szépen felrobbantak, hogy az leírhatatlan. Vágtam hozzá egy szelet kenyeret és elővettem a ketchuppot. Megette a reggelim és megittam a kávém, utána felosontam a

szobámba. Óvatosan megfogtam a rajztáblámat. Benyomtam a gépet és leültem elé, rajztáblával az ölembe. Előhalásztam a cerkáimat és a radírt és meg is volt az első stádium. A második stádium általában kábé egy órát vesz igénybe. A képkeresés. De most egy pillanat alatt léptem be az ”anime rajzolásho” mappába, azon belöl a ”Tokyo Ghoul” mappába és szinte már meg is volt. A harmadik stádium általában négy-öt órát vesz igénybe. A megrajzolás, javítgatás, árnyékolás, színezés és az egyebek. Mindenkinél változó ez az intervallum. Nálam átlagosan ennyi.

Nekikezdtem a rajzolásnak. Szépen elkezdtem megrajzolni. Aztán ha megvolt, akkor az árnyékokat berajzolni. Már éppen elkezdtem volna színezni, amikor VALAKI a szívbajt hozta rám.
- Tokyo Ghoul? – hallottam Cast kómás hangját mögöttem. Hát én majdnem dobtam egy hátast a székemről. Ő meg persze jól kiröhögött.
- Te imádod a szívbajt hozni rám? – néztem rá.
- Igen! Vicces! – mondta vigyorogva. Én meg megkönyököltem az oldalát. - Te meg imádsz engem ütni?
- Igen. Jó érzés! – mondtam ördögi vigyorral majd visszafordultam a rajzomhoz. Castiel csendben figyelte, ahogyan óvatos és precíz kézmozdulatokkal felvittem az árnyékokat a lapra. Mikor már a végéhez közeledtem egy vektorral elnyúltam a fekete, a piros és a fehér színesemért. Elkezdtem kiszínezni a rajzomat. Vöröske időközben odahozott egy másik széket és leült mellém. Mint egy jó kisgyerek ült ott mellettem és árbús szemekkel figyelte minden mozdulatom. Miután kiszíneztem, magamhoz vettem a hegyezőt és a 4B-s szénceruzámat. Ráhegyeztem egy kis grafitmorzsalékot a lapra és zsebkendővel elmaszatoltam a lapon. A rajzon lévő felirat és Kaneki alakja körül fehéren hagytam a lapot így ezek a részek kivirítanak valamilyen szinten a lapról. Alulra a jobb alsó sarkába odaírtam a dátumot.
- Kész! – mondtam egy sóhaj kíséretében.
- Király lett! – mondta ámuldozva Cast. – Mikor áltál neki?
- Úgy nyolc óra körül…
- Most van fél egy. – mondta Cast. – Basszus, hogy tudtam eddig aludni?
- Nem baj! – ahogy ezt kimondtam jött egy Skype értesítőm. Egy ”miyo1998” nevű valaki, azzal az üzenettel, hogy ”Üdv bálkirálynői felség!”. Visszajelöltem a bukott angyal csajt. Amint ezt megtettem felhívott Skypeon és pedig felvettem.
- Helloka! – köszönt mosolyogva.
- Szia!
- Jó reggelt! – köszönt Castiel.
- Reggelt? Már dél elmúlott. – nézett értetlenül Miyo.
- Ő csak most kelt fel.
- Óóó! Értem!... Mit csináltatok az éjjel? – nézett rám ravasz mosollyal.
- HÜLYE! – kiáltottam rá a szivárványhajú lányra.
- Sajnos nem hagyja magát! Még, ha meg is történt volna, akkor se emlékeznék… - mondta Cast a fejét fogva.
- Annyira berúgott, hogy nem emlékszik semmire… Várjunk! Mi volt ott az a sajnos?! – néztem rá vörös szemekkel.

- Semmi! – nézett el hirtelen más felé.
- Ő is úgy leitta magát? – nézett rám Miyo.

- Ja. Nem mertem haza engedni. Ezért itt aludt.
- Ez a szerencsecsomag is. – mutatott hátra az ágyán fekvő Alexyre Miyako. – Ez a hülye jól tudja, hogy nem bírja a piát, de csak azért is iszik! De nem csak ő, hanem a tesója is. Az is itt van, csak ő a kanapén.
- Szerencsétlenek!
- Le vagyok maradva… - mondta elképedve. – Mikor lettetek ti ilyen nagy spanok?
- A ruhavásárláskor! – mondtuk kórusba a bukottkával.
- ASSZONY! HOZZ NEKEM GYÓGYSZERT! – mondta Alexy a háttérben.

Miyoval beszélgettünk egy pár órát. Megmutattam neki a rajzomat, amit el akar lopni tőlem. Utána elköszöntünk és lementünk kajálni. Elosztottuk a tegnapról megmaradt ananászos csirkét kétfelé és bedobtuk a mikróba. Benyomtuk az ebédet és visszamentünk a szobába. Amíg egy pillanatra nem figyeltem, Cast megtalálta a dalaimat. Vagyis csak a szövegeket.
- Kotta nincs hozzájuk?
- De van.
- Hol?
- A szöveges kupac mellet lévő kupac. – mutattam egy még nagyobb papírkupacra.
- Eljátszol egyet?

- Muszáj? – mondtam nyafogva.
- Igen muszáj! Lééécííí!
- Rendben! De akkor ígérd meg, hogy többet nem nyújtod el a szavakat! A te szádból ijesztő.
- Oksa! – mondta vigyorogva. Kiválasztottam egy dalt, megkerestem a kottáját. Bementünk a zeneszobába. Előszedtem a hangszereket, amikre szükségem volt. Tehát a nagy zongorámat. Van egy rejtett ”szekrény” ahova be tudom gurítani a zongorát, így nem foglalja a helyet. Leültem elé és elkezdtem játszani.

Nincs múlt, amire emlékeznem kellene,
Mióta hagytam tovatűnni.
Folyton azt mondogatom magamnak,
Hogy többé nem lenne mit vesztenem.

A Hold átsuhan a csendben
Bármely sötétséget megvilágítva.
Tovább viszem fényének erejét a jövőbe,
Mert nem akarok vesztes maradni.

A halhatatlan álmom
És a rügyező szerelem a szívemben
Tart engem életben.

Még a fájdalom is előre visz
Az úton, amibe hitemet tettem.

A szenvedély hajt engem
És vezet előre, az ígéret földjére.

- Tessék! Boldog vagy? – mondta, amikor befejeztem a dalt.
- Ez a dal nagyon ismerős nekem…
- Nem hallhattad még! Tizenhárom évesen írtam és csak egy valakinek mutattam meg.
- Akkor most megtisztelve érzem magam. – mondta mosolyogva.
- Érezd is! – mondtam és visszamentem a szobába. Előkerestem A vándorló palota című anime filmet DvD-n és betettem a lejátszóba. Nagyon durva a lejátszó, ugyanis az ágyamba van beépítve a fejrészhez a baloldalra. A képernyő pedig a fejrésszel szembe van. Van ott egy keretszerű rész. Oda jelenik meg. Sajnos nem tudom értelmesebben elmagyarázni, bocsánat. Na, de mindegy. Az a lényeg, hogy elindítottam a filmet és felfeküdtem az ágyamra. Castiel pedig mellettem foglalt helyet. Akárhányszor nézem meg A vándorló palotát egyre jobban megszeretem. Miután végignéztük betettem egy horrorfilmet Cast kérésére. Az ő választása Az emberi százlábúra esett.
- Azt hallottam, hogy annyira durva, hogy betiltották a mozikba, mert mindenki elhányta magát rajta.
- Én nem láttam, csak letöltöttük a hugival és kiíratta velem lemezre.
- Akkor itt az ideje megnézni!

Hát szerintem jobban jártunk volna, ha Micimackót nézünk. Többször is majdnem kidobtuk a taccsot a film alatt. Undorító volt! A végén úgy ütünk, hogy én Castiel ölében egy nagy párnával a kezemben. Én a párnát ő pedig engem szorongatott. Az undi részeknél meg mind a ketten a párna mögé bújtunk. Ez még nekünk is sok volt. Mindig, amikor a hányás közelébe volt Cast megszagolta a hajamat és máris nem kellett neki. Nem értem miért. Varázs hajam van! Amikor én éreztem úgy, hogy jön a róka a mellkasába fúrtam az arcom és beszívtam az illatát. Ezzel ugyan azt a hatást értem el, mint nála a hajam. A film végén mind a ketten megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
- Ezt többet nem nézem meg!
- Ez még nekem is sok volt! – mondtam suttogva.
- Van második és harmadik része is! – mondta vigyorogva.
- Ja, tudom. A második arról szól, hogy egy pszihopata dagadék meg akarja azt csinálni, amit ebben a filmben látott.
- Ja. A harmadikról viszont fogalmam sincs. – vonta meg a vállát.
- Nem baj! Nem nézzük meg egyiket sem! Ez is vagy kétszáz évre elég volt! Majd kétszáz év múlva megnézzük a többit!
- Okés! Benne vagyok! Kétszáz év múlva Emberi százlábú est lesz a Gremory birtokon!
- Rendben! Lent az alvilágban a szobámba fogjuk nézni!
- Megbeszéltük! – mondta vigyorogva.
- Kisujj eskü? – néztem rá mosolyogva és odatartottam elé a kisujjam.
- Kisujj eskü! – mondta és megszorította a kisujjamat az övével és mind ketten elmosolyodtunk.
- Mit csináljunk ez után a csodálatos és szívet melengető film után?
- Tudsz sakkozni?
- Há’ még jó hogy!
- Akkor sakkozzunk!
- Benne vagyok!

Elővettem a sakk készletem és leültünk az ablakpárkányba. A párkány nagyon széles, akár aludni is lehetne ott. Én ott szoktam olvasni. Én voltam a fehérekkel, ő pedig a feketékkel. Enyém volt az első lépés. Kiléptem az egyik gyalogommal. Ezzel a lépéssel elkezdődött a játszma…

Miyako’s pow
- NAGYON FÁÁJ A FEJEM! – kiabált az ágyamon fetrengő Alexym.
- Várd meg amíg hat a gyógyszer, te gyagyás!
- És az mikor lesz, Miyo? – nyöszörgött tovább.
- Mit tom én?!
- Megjöttünk! – kiáltott be a szobámba Hideki.
- Megyünk! – mondtam vigyorogva, azzal megragadtam a másnapos Alexyt és kirohantam a nappaliba. Ott tolongott mind az öt bátyám

Gyorsan bemutatom őket.

•        Ichiro: A legidősebb. Két méter és öt centi magas. 80 kiló. 22 éves. Leigh és ő egy butik tulajai. Lila haja és szeme van. Kaja mániás. Az alapelve ”Szerelem?! Minek, ha van kajám?!”

•        Jiro: Két méter magas. 75 kiló. Sötétzöld haja és szeme van. 21 éves. Ő sosincs otthon, mert egyetemre jár. (És innentől következik a gyors gyártás)

•        Hideki: 195 centi. 75 kiló. Vörös haj és szem. 18 éves. Majdnem ugyan olyan, mint Castiel.

•        Kaito: 190 centi. 73 kiló. Fehér haj és vörös szem. 17 éves.

•        Goro: 185 centi. 70 kiló. Világoszöld haja és szeme van. 16 éves. Ő a legfiatalabb fiú. Ő az én drága ikertesóm.

Ott tolongott mind az öt nyomorék a nappaliba. Kirohantunk a szobából és odakiáltottam nekik.
- Van kedvetek kikapni tőlem?
- Már megen pókerezni akarol? – mondta Hideki a fejét fogva.
- Igen! Jó érzés egy szem felöltözöttnek lenni a pucérok között.
- Jaj nee! Akkor megint én leszek az első pucér! – mondat Alexy a fejét fogva. A fiúk gyorsan körebe álltak(engem kihagyva a körből) és elkezdtek sugdolózni.
- Le kell taszítani a vetkőzős póker királynőjét a trónjáról! – súgta Ichiro a többieknek.
- Nem tűrhetjük tovább ezt a rémuralmat! - mondta Jiro.
- Szüntessük meg a folyamatos győzelmi sorozatát! – mondta Hideki.
- HARCRA FEL! – kiáltották egyszerre és visszafordultak hozzám.
- Befejeztétek végre és elkezdhetjük a játékot? – néztem rájuk türelmetlenül.
- Hai! – mondták egyszerre.

Előszedtem a póker készletet és mindenki letelepedett a nappali szőnyegére. Két óra után már körülöttem mindenki pucér, kivéve Hidekit, akin még az alsónadrág rajta volt. De aztán végül az is lekerült róla. Én ott ültem teljes harci díszben a nappali közepén, ezek meg pucéran ücsörögtek körülöttem. Mint ahogy azt megjósolta magának, Alexy esett ki legelőször. Utána sorba pedig a többi idióta.
- Én nyertem! Megint! – mondtam vigyorogva.
- A picsába! – hallottam Hideki hangját.
- Nem hiába ő a vetkőzős póker királynője! – mondta Goro lehajtott fejjel.
- Így jártatok! – mondtam vigyorogva. Egy újabb győzelmet zsebeltem be a tesóim és Alexy ellen. Legyőzhetetlen vagyok, ha pókerről van szó.

Castiel’s pow

A sakk vagy két órán keresztül tartott. Összesen kétszer kezdtünk új partit, azt is csak azért, mert mattot kaptam Riastól. Eddig senkitől nem kaptam ki sakkból. Mintha minden egyes lépésemet előre látta volna az össze gondolatomat. Mintha tudta volna, hogy hova fogok legközelebb lépni. Sőt! Mintha minimum három lépéssel előttem járt volna. Ijesztő! És lenyűgöző!
- Sakk Matt! – hallottam Rias hangját miután megtette az utolsó lépését.
- Ne máár! Ez nem lehet igaz! Hogy a picsába?!
- Az ti-tok! – mondta mosolyogva. Odakint már sötét volt és a hold fénye bevilágított az ablakon pont a Zöldikére.
- Kiskorom óta gyakorlok. A papával sakkozgattam lent az alvilágban. Ő tanított meg nekem mindent. – mondta és felvette az egyik bábút a tábláról. – Ha jó stratéga vagy, és jól játszod a sakkot, akkor az osztályozó játékban is jeleskedni fogsz.
- Ha lenne csapatom még jobb lenne.
- Hát, az neme egy utolsó dolog. De ha már megvan a csapatod, és esetleg már a teljes szett is megvan, akkor már csak az ésszerű gondolkodás kell és kész. Akár meg is nyerheted a játékokat, amikbe részt veszel. De ez az ellenség stratégai képességein és a csapata erősségén is múlik. Nem elég az, ha jó stratéga vagy. Jó csapat is kell hozzá… Ezért nincsen még csapatom. – mondta mosolyogva – Mert még nem találtam megfelelő tagokat.
- Még én se találtam olyat, aki megfelelne az elvárásaimnak.
- Csak nem egy háremet akarsz?
- Nem feltétlenül. Bár nem is rossz ötlet… - mondtam mire ő elnevette magát.
- Issei is hárem király akar lenni. – mondta nevetve.
- Komolyan találkozni akarok ezzel a gyerekkel! – mondtam vigyorogva.
- Majd egyszer összehozlak vele! – mondta mosolyogva Rias.
- Szavadon foglak!
- Úgy tűnik, megint itt ragadtál!
- Mért? Hány óra?
- Tíz elmúlott! – mondta vigyorogva.
- Baszki! Ilyen sokáig sakkoztunk?! – sokkoltam le teljesen.
-. Igen! – mondta nevetve.
- Hogy-hogy nem volt egész nap összekötve a hajad?
- Észrevetted? Hogy legyen jó napod. – mondta vigyorogva. – Na, én elmegyek lezuhizni! – mondta azzal felállt, elment a fiókjához és valamit kivett onnét, majd elment a szekrényéhez és kivett egy pizsamát, majd beviharzott a fürdőbe.

Én meg, mint egy kíváncsi kisgyerek, odamentem a fiókos szekrényéhez és kihúztam a legalsó fiókot. Tele volt fotóalbumokkal. Egy nekem tetszőt kivettem és elkezdtem lapozgatni. Valamelyik képen a vörös hajú Riast ismertem fel, valamelyiken Akenot. Itt-ott néhány képen felbukkant az öreg Sátán (Duke Gremory) is és Lucifer Gremory (a jelenlegi Sátán), a fia, vöri Rias tesója. Rengeteg kép volt, amin az a rózsaszínhajú lányt véltem felismerni, akit én nagyon szeretek. És volt olyan is, amin én is rajta voltam. A legvégén egy olyan kép volt, amin ő és én is rajta voltunk, egymás kezét fogva. De vajon, hogy került egy ilyen kép a Zöldikéhez. Talán ő lenne… nem az nem lehet! Hiszen neki az egyik szeme zöld, ahogy a haja is. Ő pedig azt mondta, hogy sose festené be a haját. És még csak nem is így állt a haja. De ha mégis ő lenne, akkor…

A szavazásról

Sziasztok!
Sajnos nem új részt hoztam és szégyellem is magam miatta. Írás alatt van, szóval sietek vele.
A szavazást azért indítottam, mert kíváncsi vagyok, ti mit olvasnátok szívesen a továbbiakban. Szeretnék olyan dolgokat beleírni, amitől még jobban tetszene a történet. Nyugodtan írjátok le nekem az ötleteiteket akár privátba, akár egy rész alá!
De most szavazásról lenne szó. Láttam, hogy a legtöbb szavazat arra jött, hogy hamar jöjjön össze a két főszereplő. Nem garantálok semmit. Lesz egy kis kavarás is Miyo egyik bátyjával kapcsolatban, meg Debora is jönni fog... Szóval... De megpróbálom nem túl sokáig elhúzni ezt az összejövetel dolgot. Nem akarok túlzottan az idegeiteken táncikálni, bár ebből sem lesz hiány, amennyire szemét tudok lenni.
A másik dolog! A második legtöbb szavazatot kapott dolog, az általatok kitalált karakterek. Ha esetleg van ilyen, Facebookon vagy akár emailban is írhattok. Vagy ha kényelmesebb, akkor ide megjegyzésbe, ha van ötletetek. Szívesen várom az ötleteiteket és írom bele a történetbe.
A harmadik pedig Debora! Jönni fog, jól megkavarja majd a karakterek sulis életét és mindent tönkretesz.
A különleges részekről pedig annyit, hogy lesznek. Nem tudom melyik ünnepeken. Az biztos, hogy karácsonykor és bolondok napján lesz.

Szóval! Bátran írjátok le az ötleteiteket! Nagyon örülök az ötleteiteknek! Szavazzatok nyugodtan, vagy írjátok le, milyen ötleteitek vannak még! Mindig örömmel fogadom az ötleteiteket! :)
Ennyit szerettem csak most hirtelen. Remélem velem maradtok és követtek tovább, még a részek közti nagy szünet ellenére is. A várakozásért cserébe megpróbálok hosszabb részeket írni. Bár néha kissé elragad a hév és egy kisebb regényt írok nektek. :D
Sietek az írással!
By: Rias Draggnel

6. A várva várt bál

A hétvégém egy pillanat alatt elrepült. Szinte semmit nem tudtam csinálni, amit akartam. Rajzolni nem volt időm, mert ismerem magam, ha leülök, akkor öt órán keresztül ott ülök, és nem csinálok semmi mást. Animét se nagyon tudtam nézni, mert takarítottam és minden nap én főztem. Az is betett, hogy nem tudtam felkelni tíznél előbb. Az is jó volt, hogy a húgom egész szombaton nem volt otthon, mert ruhát vettek a bálra néhány osztálytársával, így egyedül takarítottam ki azt a hatalmas házat. Szóval semmi időm nem volt tanulni. Bár viszonylag hamar végeztem a takarítással. Milyen jó, hogy nem csak két kezem van.

Hétfőn úgy éreztem magam, mint egy zombi. Alig pihentem valamit. Vasárnap még éjszakába nyúlóan próbáltam valamicskét tanulni a másnap esedékes dolgozatokra. A tanulásból szinte semmi nem maradt meg a fejembe, de azért hajnali kettőig fennmaradtam, hátha sikerül valamit a fejembe vésni. Hát nem jött össze. Csak az sikerült elérnem vele, hogy szinte semmit nem aludtam.

Az osztályig alig tudtam elvánszorogni. Az ajtót is alig tudtam kinyitni. A lábaimat nem bírtam megemelni sem. Tényleg úgy nézhettem ki, mint egy élő holt. Lerogytam a székemre és hátradőltem rajta. A fejemet is hátradöntöttem és így is maradtam. Ott helyben képes lettem volna elaludni. Már majdnem elaludtam, amikor valaki megpöckölte az orrom hegyét.
- Mi van Zöldike? Mit csináltál az éjjel? – lassan kinyitottam a szemem és Castiel gyönyörű szürke szemeivel találtam szembe magam. A srác fölém hajolt, úgy hogy a hátam mögött állt. Talán maximum egy centire lehetett az orra hegye az enyémtől.
- Tanulni próbáltam, de csak azt értem el, hogy úgy érzem magam, mint egy zombi. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, majd újra lehunytam a szemem.
- Nem volt elég a hétvége? Mit csináltál? Animéztél egész hét végén?
- Egyedül takarítottam ki az egész házat, én főztem, nem bírtam felkelni normális időben… Szóval nem, nem volt elég a hétvége.
- Mért egyedül? Hol volt a te kis aranyos húgod? – kérdezte a Veres és el nem mozdult felőlem.
- Ruhát vettek szombaton, vasárnap pedig tanult.
- Ti is voltatok shoppingolni, igaz?
- Ja. – a bő válasz után résnyire nyitottam a szemem. Cast arcán perverz mosoly jelent meg.
- Milyen ruhát vettél? Könnyen levehető?
- Fűzős, szóval nem… - mondtam kómás hangon.
- Mi van? Semmi beszólás, hogy milyen hülye kérdéseim vannak? Meg hogy milyen perverz vagyok? – kérdezte meglepettséggel és csalódottsággal a hangjában.
- Már ahhoz sincs energiám, hogy foglalkozzak a perverzségeiddel… - a válasz után egy ásítás hagyta el a számat, és a szemeim maguktól lecsukódtak.
- Milyen agyaraid vannak! Mint egy vámpírnak! – mondta elképedve a vörös, aki még mindig felettem volt.
- Ez van… Nem akarsz kimászni a képemből? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Nem. Ilyen közelről még szebb. – a második mondatra, amit csak a gondolatába mondott, zavarba jöttem. A szarvam enyhén rózsaszín lett.
- Mássz ki a képemből! Még valaki félreérti! Nem akarok megint pláza cicákkal veszekedni, mert a végén elvisznek az állatvédők.
- Ez jó megszólalás volt! – mondta vigyorogva a vörös. – Amúgy meg, had értse félre! Talán végre leszállna rólam.
- Szia Rias! – hallottam egy ismerős hangot a terem ajtaja felől. Arra fordítottam a fejem és kinyitottam a szemem. Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam a hang forrását.
- Szia Miyo! – köszöntem neki vissza.
- De bágyadt hangod van! Csak nem csináltatok valamit az éjjel ti ketten? – nézett ránk ravasz mosollyal a szivárványhajú lány. A megszólalásra én is és a vörös is teljesen elvörösödtünk. Ő gyorsan elugrott felőlem.
- NEM DEHOGY! ÉN VELE! SOHA! – kiáltottuk egyszerre egymásra mutogatva. Ugyanolyan vörös volt mindkettőnk feje, csak nekem még bónusz volt a szarvam rózsaszínsége.
- Hú, ez gyanús nekem! – mondta vigyorogva Miyo.
- Haver, még sosem reagáltál így, ha ilyesmiről volt szó! – szólalt meg Alexy a barátnője háta mögül.
- Fogd be Színes! – mondta sértődötten Cast és leült a helyére.
- Amúgy, akkor hogy lesz ez a készülődés? – kérdezte Miyo. Erre a mondatára, mint egy varázsszóra a csajok előttünk hátrafordultak, valamint Kelly és Asia is a padunk mellett termett.
- Tényleg! Hogy lesz?
- Azt gondoltam a bál előtt mind átjöhetnétek hozzám, cuccostul, mindenestől, és együtt készülődhetnénk. Közbe pedig beszélgethetnénk vagy valami…
- Oké! Benne vagyok!
- Én is!
- Rám is számíthatsz!
- É-én is szívesen ott lennék!
- Rendicsek! Órák után mindenki haza megy a cuccáért, majd elindul Riashoz! – mondta Rosalia. Mindenki helyeslően bólogatott. Mindenkinek felírtam a lakcímem egy cetlire.
- A fiúk is oda jöjjenek értünk? – kérdezte Yuko.
- Nem basszus! Még menny utána haza teljes harci díszben és onnét menny a bálra! Szerinted?! – mondta Kelly. Az igazat megvallva én is így reagáltam volna, ha nem lennék egy nulla százalékos aksi energia szintjén.
- Bocsánat! Elnézést, hogy megszülettem! – mondta a csillám póni kezeit védekezően maga elé rakva.
- Hú, ez most olyan Soul Eater-es volt… - mondtam halkan.
- Tényleg! Csak nem Soul Eater fan vagy? – nézett Miyo a rózsaszín hajú lányra.
- Háát… de…
- De jóó! – mondta Miyo ujjongva.

Aznap az első óra matek volt. Ki volt az az elmebeteg, aki matekórát rakott első órának HÉTFŐN. El is aludtam volna rajta, ha a vörös nem kelt fel. Persze utána nekem kellett őt ébresztgetnem. Egymást keltegettük egész órán. Neki viszont a nap további részében is kellett ébresztgetnie engem.

~¤~

A hét olyan gyorsan elrepült, hogy szinte csak egy villanásnak tűnt az egész. Az egyik pillanatban még zombiként mászkáltam a suliban, a másikban már a pénteki első órán dekkoltam. Az óra elején a diri közölte a hangosbemondón keresztül mindenkivel, hogy a bál miatt a negyed óra után hazamehetünk. Mindenki örömujjongásban tört ki. Mi annyira örültünk, hogy egész órán vigyorogtunk. Az egész 10.b osztály.

A negyedik óra után mindenki sprintel haza. Olyan tömegdugó alakult ki a kijáratnál, hogy azt el sem lehet képzelni. Az egész iskola, a tanárok is, rohan ki az iskolából… ritka az ilyen látvány. Mi néhányan, köztük és, Miyo és Castiel, átmásztunk a kerítésen. Sokkal egyszerűbb, mint tolongani a tömegben. Gyorsan haza siettem a húgommal az oldalamon. Gyorsan megszüntettem a szobámba létrejött kupit és lementem előszedni egy kis nasit. Előszedtem annyi poharat, ahányan leszünk és mindent felvittem a szobámba. Fogtam egy csíkos dobozt, rátettem a rajztáblám és kész is volt a rögtönzött kis asztal. Rátettem a cuccokat. Ezek után elővettem a ruhámat és a cipőmet. Amíg vártam olvastam egy mangát, ami a Rémmetró címet viselte.

Nem sokkal később meghallottam a csengőt. Gyorsan lerohantam ajtót nyitni. Azt tudni kell, hogy a ház két emelet plusz földszint és még mellé egy kis toronyszerű rész, ami az én lakrészem. Szóval lerohantam három emeletet és kinyitottam az ajtót. A kapu előtt ácsorogtak a csajok, egytől egyik mindenki, akit vártam. Ámuldozva nézték a hatalmas házat. Észre se vették, hogy kinyitottam az ajtót.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, amikor már a kaput nyitottam.
- Jaj, szia! – mondták szinte egyszerre.
- Hatalmas ez a ház! – mondta Kelly.
- Ebbe kényelmesen elférnénk az öt bátyámmal együtt! – mondta Miyo ámuldozva.
- Ö-öt bátyád van? – kérdeztem vissza.
- Igen. Ketten a mi sulinkba járnak a fölöttünk lévő évfolyamokon. Az egyik, aki már felnőtt, ugyanannak a butiknak a tulaja, mint Leigh. A maradék kettő egyetemista.
- Aszta! – mondtam most én ámuldozva.
- Mindegyik bátyja iszonyat jól néz ki! – mondta Yuko csillogó szemekkel. – Főleg a végzős Hideki! – mondta sóhajtozva. – De én akkor is Go… - nem mondta végig, mert abban a pillanatban ért be a házba. Ahogy körbevezettem őket az alsó szinteken az álluk már a parkettát súrolta. Aztán elérkeztünk az én részemre.
- Ez itt pedig az én birodalmam! – mondtam, ahogy kinyitottam a szobám ajtaját. – Ő pedig a húgom, Akeno. – mutattam az ágyamon ülő húgicámra.
- Hello! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – köszönt vissza az összes lány egyszerre.
- ELKÉPESZTŐEN KIRÁLY A SZOBÁD! – kiáltotta Miyo és elindult felfedezni a szobát.
- Léci halkabban, mert majdnem megsüketültünk! – mondta Rosa a fülét fogva.
- MIT MONDTÁL? – kiáltottam, ugyanis semmit nem hallottam. Olyan szinten búgott a fülem, hogy az nem igaz. Ilyenkor átok, a macskákénál is jobb hallás. (a cicák jobban hallanak, mint a kutyusok, ha jól hallottam)
- Ne kiabálj! – mondta Rosa. Gyorsan odafutott mellém Akeno és leültetett az ágyamra.
- Most egy kicsit ne hangoskodjatok! Átmenetileg megsüketült! – mondta nevetve.
- Miért? – kérdezte Miyo, aki éppen a mangáimat tanulmányozta Kellyvel együtt.
- A hallása sokkal jobb, mint bárki másé, ezért Miyo kiabálása eléggé betett neki.
- Hupszi! – mondta Miyo nevetve. Pár perc múlva újra hallottam.
- Na, végre újra hallok.
- Bocses! Nem tudtam, hogy ez lesz. – mondta Miyako.
- Ugyan, semmi baj!
- Csak ilyen darkos cuccaid vannak? – kérdezte Rosa, aki már félig benne volt a szekrényemből kiszórt ruhák tengerében.
- Igen, de azt vissza is fogod majd pakolni!
- Persze! De legalább fehérnemű téren jó az ízlésed! – mondta elégedetten és elővett egy csipkés szettet. Utána pedig egy pirosat, majd egy feketét. Mindnek megnézte a méretét. Ahogy nézegette a méreteket egyre jobban elsápadt. A többiek is odamentek és ők is sápadoztak egy sort. Mi meg Akenoval értetlenül néztük őket. Halkan elkezdtek valami ilyesmiket motyogni.
- Deszka vagyok…
- Deszka lady vagyok…
- Elöl deszka, hátul léc…

És még hasonló furcsaságokat. Értetlenül néztük őket egy ideig aztán odamentünk hozzájuk és óvatosan megkérdeztük.
- Csajok, minden oké?
- Egy deszka vagyok… - mondta Miyo fehér szemekkel.
- Mind azok vagyunk. – mondta Rosa.
- Miért? Egyáltalán nem vagytok azok. – mondta Akeno én pedig helyeslően bólogattam.
- Hozzád képest azok vagyunk. Nem is gondoltam volna…
- Elárulnátok végre mi bajotok?! – mondtuk egyszerre a húgommal.
- 91… - ezt az egy számot mondták egyszerre.
- Mi kilencvenegy?
- A méreted… Kilencvenegy… - mondta Miyo. – Az enyém hetvenöt.
- Az enyém hetvenkettő. – mondta Asia.
- Az enyém nyolcvanöt. – mondta Akeno mellettem.
- És ezzel mi a para? – értetlenkedtem tovább.
- Hagyjuk… de akkor sem gondoltam volna! – mondta Kelly.
- Mert bővebb pólókat hordok. Szűket sosem veszek fel. – mondtam mire mindenki olyan képet vágott, mint aki éppen akkor világosodott meg.
- Óóóó! – hangzott mindenki szájából.
- Amúgy, nem csak ismerkedés miatt hívtalak titeket… - mondtam és kissé zavarba is jöttem. – Mi sose sminkelünk. De gondoltam mégis csak bál lesz, ezért valamit azért mégis csak kennénk az arcunkra…
- De nekünk itthon nincs sminkcuccunk és nem is értünk hozzá… - fejezte be a mondatomat Akeno.
- Ezért segítséget akartatok tőlünk kérni, - mondta Yuko.
- Csak túl büszkék vagytok ahhoz, hogy megtegyétek. – fejezte be Kelly. Zavaromba a tarkómat vakargattam, Akeno pedig a lábával zörgött.
- Nyugi, én is így tettem volna! – mondta vigyorogva Miyo. – Kezdem azt hinni, hogy Alexymnek igaza volt.
- Még jó, hogy hoztam sminkcuccokat. – mondta mosolyogva Rosa.
- Én is hoztam! – mondta Yuko büszkén.

Gyorsan mindenki előszedte a cuccait. A ruhát, a cipőt, a sminket (már akinek volt) és az egyéb kiegészítőket. Közben kibontottunk egy kekszet és egy chipset. A két literes kólának már több mint a felét megittuk.
- Ti tudjátok, hogy én kivel megyek, de én nem tudom ti kivel. Miyo gondolom Alexyvel.
- Jaja! Az én drágámmal! –mondta mosolyogva.
- Én Lysanderrel megyek. – mondta elpirulva Kelly.
- É-én Nataniellel megyek. – mondta Asia fülig elpirulva.
- Én a drágámmal megyek! – mondta Rosa Leighre utalva.
- Engem Miyo legkisebb bátyja hívott el. – mondta teljesen elpirulva Yuko.
- GORO? – lepődött meg teljesen Miyo.
- Aha… - mondta teljesen elvarázsolva Yuko.
- És te hugi? – néztem Akenora.
- Háát…Izé… - mondta és közben teljesen elpirult ő is (mi volt ott, azt nem tudom) és közben az ujjaival játszott. – Emlékszel Kenre az általános iskolás legjobb barátodra? – nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel.
- Persze! A blökire. Fülig szerelmesek voltatok egymásba. – mondtam mosolyogva, mire még vörösebb lett (ha ez egyáltalán lehetséges)
- Igen… Ő hívott el. Most a ti osztályotokba jár. Teljesen megváltozott a külseje.
- MICSODA?! – sokkoltam le teljesen. – Hogy nem ismerhettem fel?! – Összekuporodtam a földön, a térdemet felhúztam és átöleltem. Elkezdtem előre hátra billegni. – Most biztos utál… Szóba se fog velem állni… Ki fogja használni ellenem, hogy mindent tud rólam… Nem, nem veszíthetem el… Ő a legjobb barátom…
- Nyugi Rias! Nem haragszik rád! Megérti, hogy nem ismerted fel. Én sem ismertem fel először.
- Várjunk egy percet… - gondolkodott el Kelly. – Ken… Ken… - aztán hirtelen bevillant neki valaki. – Barna haja van, zöld szeme, általában motoros kesztyűt és terepmintás gatyát és fehér inget visel alatta fekete trikóval? – kérdezte a húgomat, mire ő bólintott. Majd Kelly a többi csajhoz fordult. – KENTINNEL MEGY A BÁLBA! – mondta mire a többiek is olyan képet vágtak, mint a vörös hajú vámpír.
- ÚR ISTEN! ILYEN SE VOLT MÉG! – mondták egyszerre a csajok.
- Mért?
- Hiába volt több bál is, Kentin sose hívott el senkit és sose jött el.
- Ennek az az oka, hogy Kentinnek bevésődött Akeno. Arra várt, hátha újra összehozza őket a sors. – mondtam drámai hangon, mire a többiek egyből megértettek mindent.
- Óóóó! – megint ezek a kórusban elhangozz ”óó” –k. Ijesztő ez a sok kórusban elhangzott mondat.
- Na, de lássunk neki a készülődésnek! – tapsoltam egyet és mindenki talpra ugrott-
- Igenis uram!.. Hölgyem! – mondta Miyo tisztelegve. A végén jót röhögött magán.

Mindenki elkezdett készülődni. Ámuldoztak egy sort a fürdőmön meg a zeneszobán. Miyo rögtön ki is próbált néhány gitárt. A fürdőben mind kényelmesen elfértünk. Rosa volt a sminkfelelős, Kelly és Asia a frizurákat csinálta. Engem hagytak a legvégére. Már mindenki teljes harci díszben volt. Még Rosa is, mert Yuko kifestette és Asia megcsinálta a haját. Én megpróbáltam nagy ívben elkerülni a hajászati részt.
- NEM! AZ ÉN HAJAMAT BÉKÉN HAGYJÁTOK! – kiabáltam és kézzel-lábbal hadakoztam a fonás vagy bármi más művelet ellen.
- Nyugi van! Csak nézzük meg milyen kibontva! – fújtatva kivettem a hajgumikat a hajamból. A hajam majdnem a bokámig leért. Hosszú zöld hajam úgy állt, ahogy az unokatesómnak is.
- Hát, ezt nem is fonnánk be egy hamar! – mondta Asia, aki időközben kinyílt és már nem félt a társaságunkban.
- Szerintem király így a haja! – mondta Kelly, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
- Jó, ezt megúsztad. Akkor csak a smink van vissza. De előtte vedd fel a ruhádat! – mondta Rosa ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké-oké! – mondtam megadóan és belebújtam a ruhámba.
- Az a jó, hogy maximum a szemedet kell kifesteni. Az arcodon se pattanás se semmi nincs. De ez a vágás itt… - húzta végig az orromon lévő hegen az ujját.
- Azt hagyd csak! Nem lehet eltüntetni.
- Értem! Na, akkor lássunk neki.

Időközben eljött fél hét, amikor is megjöttek a fiúk. Csengettek is illedelmesen, Akeno pedig lement ajtót nyitni. Betessékelte a srácokat. Felvezette őket az én kis tornyocskámba, ahol éppen szárnymutogatás folyt. Miyo villogott a fekete szárnyaival, Asia is elővarázsolta tündér szárnyacskáit. Kelly a fogait mutogatta. Yuko pedig összecsillámozott mindent a szobámban. Elővarázsolta a szárnyait ő is és az egy szarvát. Rosa nem sokkal ez előtt kezdte el kipingálni az arcocskám.
- Sziasztok srácok! – hallottam a csajok köszönését. Minden srác odament a párjához.
- Hát a Zöldike hol van? – hallottam Cast hangját.
- Mindjárt megyünk! – kiáltott ki Rosa. – Szárnyakat elő és indulás! – súgta oda nekem. Én kibontottam a szárnyaimat és előreengedtem a fehér hajú vámpírt, aki rögtön odasietett Leighhez. Én szép lassan elindultam ki.
- Gyere már! – mondták a csajok. Nagy levegőt vettem és kiléptem az ajtón. A többiek elkerekedett szemekkel néztek engem.
- E-eszméletlenül jól nézel ki! – mondta Castiel.
- K-köszönöm!
- Szebb vagy, mint valaha, pedig régen se voltál csúnya. – hallottam egy ismeretlen hangot. Most viszont egyből felismertem Kent.
- Köszi… Blöki! – mondtam mosolyogva. A srác elképedt, majd elmosolyodott.
- Na, végre, hogy felismertél. – mondta mosolyogva. – Na, egy ölelést se kap a legjobb barátod? – mondta és széttárta a karját. Én odamentem hozzá és szorosan megöleltem.
- Dehogyis nem! A szagod az egyetlen dolog, ami nem változott rajtad. Mármint külsőleg.
- Te meg mintha magasabb lennél.
- Csak a cipő sarka miatt! – mondtam nevetve. – Még mindig olyan kicsi vagyok.
- Ja, az már más! Akkor még mindig egy törpe vagy! – mondta nevetve.
- Törpe sose voltam. Démon voltam világ életemben.
- Meg diclonius. – szólalt meg Castiel.
- Meg elf. – mondta a húgom.
- Ott a pont! – mondtam. – Na, de most már elengedem a szerelmed! – néztem mosolyogva Akenora, mire tiszta vörös lett a feje. De egy szemétláda vagyok! De nem csak ő vörösödött el, hanem Kentin is. Jaj, olyan cukkerájok ezek ketten!
- Na de, induljunk, különben elkésünk! – csapta össze a kezét Alexy. Mindenki helyeslően bólogatott. Én meg szerencsésen majdnem otthon hagytam a váltó ruhám. De csak majdnem!

Azért kell a váltó ruha, mert a bál csak két órán át tart, vagy még addig sem, és utána buli lesz. Ott meg nem óhajtok báli cuccban lenni. Szóval beraktam egy malaclopó méretű táskába egy fekete farmert és egy piros ujjatlan fölsőt. Ja meg vészhelyzet esetére, ha esetleg a cipő feltörné a lábam, ragtapaszt és az Adidas cipőmet. Mindenki kart-karba öltve sétált előttünk. Castiel zsebre tett kézzel ment mellettem. Néha rá pillantottam, ő pedig az utcát figyelte. A kezem a testem mellett volt és lóbáltam előre-hátra. Aztán egy idő után megfájdult a vállam, szóval abbahagytam. Az előttem állókat figyeltem, akik boldogan egymás karjába karolva sétálgattak. Nem bírtam sokáig nézni őket, úgyhogy a holdat kezdtem bámulni, ami gyönyörű volt aznap este. Pont a fele látszott. Felemeltem az egyik kezem a holdhoz. A hold most olyan volt, mint én. Az egyik fele sötét, a másik világos. Aztán egy villanás történt a fejemben és úgy láttam, mintha csupa vér lenne a kezem. Rémültem visszahúztam magam mellé és megnyugtattam magam, hogy nincs vér rajtam. Inkább mellőztem a hold bámulását, úgyhogy a földet kezdtem nézni.

 Nem figyeltem másra, csak a járda betonjára. Aztán egyszer csak valaki megfogta a kezem. Az a valaki Castiel volt. Nagy kezével megfogta az én mini kezecskémet. Ránéztem, aki amint ránéztem elkapta a tekintetét. Az arca olyan vörös volt, mint a haja. Persze az én szarvam is rögtön rózsaszínre váltott. Az okát nem értettem, hogy miért történik ez mindig, ha egymás közelébe vagyunk, vagy valahogyan egymáshoz érünk. Hiszen csak nemrég ismertük meg egymást. Lehet, hogy azért, mert nagyon emlékeztet valakire a múltamból, akit nagyon szerettem és szeretek a mai napig. Én nagyon halványan elmosolyodtam és megszorítottam bátorítóan a kezét, mire ő rám nézett. Rám nézett azokkal a gyönyörű szürke szemeivel, amik a sápadt hold fényébe még szebbek voltak. Amikor meglátta, hogy mosolygok ő is elmosolyogott és összekulcsolta az ujjainkat. Olyan volt, mintha szavak nélkül is megértenénk egymást. Mintha értenénk egymás gondolatait. Én közelebb húzódtam hozzá, hogy a karom is hozzáért az övéhez. Így mentünk be a suliba, kéz a kézben.

Bent már hangolódtak a bál hangulatára. Mindenki a párjával mászkált és beszélgetett. Valakik már zene nélkül is keringőztek a táncparkettként funkcionáló tornatermi hajópadlón. A terem egyik hosszabbik oldala mentén svédasztal húzódott. Volt puncs, kóla és minden egyéb. Az asztalok alatt pedig elrejtett piák sorakoztak. A tálakban chipstől a frissen pattogatott kukoricán át a gumicukorig minden volt. Szerintem felvásárolták a helyi TESCO egész édesség és nasi készletét. Bent a csajok félre rángattak engem, addig a srácok bementek a parkettre.
- Csajok! A célunk az, hogy valaki közülünk a bál királynője legyen! Nem hagyhatjuk, hogy Amber legyen! Értve? – mondta Miyo.
- Értettük! – mondták a többiek.
- Hai! – mondtam én.

Ezek után elmentünk puncsért és megkerestük a fiúkat. A fiúk egy kupacban tömörültek. Persze már valaki rászállt Castielre.
- Castiel! Egyedül jöttél? Nem táncolnál velem? – hallottam a szőke ribizli hangját. Odaosontam Castiel mögé majd nem túl hangosa, de úgy, hogy Amber meghallja, megszólaltam.
- Na, végre hogy megvagy! – mondtam és belekaroltam Castielbe. – Csá Amber! – intettem neki.
- Na most megmentettél! – hallottam Castiel gondolatát. -  Amber, ha szépen megkérlek, elhúznál innen és végre békén hagynál engem, és Riast is?! – mondta Cast, mire amber feje elvörösödött a dühtől, majd sértődötten eltipegett.
- Csoda! – mondta a Vörösnek.
- Micsoda? – nézett rám vigyorogva.
- Hogy a nevemet mondtad és nem azt, hogy Zöldike!
- Ne szokj hozzá! – mondta gonosz vigyorral.
- Te se szokj rá, hogy Castnak hívlak. Ma egy különleges alkalom van, szóval ma mindenkit a saját nevén szólítunk, rendben? – pöcköltem meg az orrát.
- Rendben! – mondta vigyorogva.

Aztán szinte rögtön megjelent a diri és hivatalosan is megnyitotta a bált. Azt is elmondta, hogy a DJ pultnál lehet számot kérni, valamint a pult melletti dobozba dobjuk be annak a nevét, akire szavazunk. Aztán bekapcsolták a zenét és körülöttünk mindenki elkezdett táncolni.
- Tudsz táncolni? – nézett rám a vörös.
- Sátáni családból származom! Miért ne tudnék táncolni? – néztem rá értetlenkedve.
- Jól van, na!
- Mért, te tudsz?
- Persze! – húzta ki magát büszkén.

A bő válasza után óvatosan megfogta a derekam én pedig a vállára tettem a kezem. A szabad kezeinket pedig összekulcsoltuk és úgy táncoltunk. Egy idő után egyre közelebb mentünk egymáshoz. A végén már olyan közel volt hozzám, hogy egy centi sem választott el minket egymástól. Én a fejemet a mellkasának döntöttem. Ő elengedte a kezemet és a szabad kezével is megfogta a derekam. Én a szabadon maradt kezemet a másik vállára raktam. A nyaka mögött összeraktam a két kezem és úgy lassúztunk tovább. Közben végig egymás szemét néztük. Elvesztem azokban a gyönyörű szürke szemekben. Aztán a DJ, vagyis Armin, berakott egy számot, aminek történetesen tudom a szövegét és halkan elkezdtem énekelni, úgy, hogy csak én és Castiel hallottuk.

Esőcseppek hullanak mindenhonnan.
Kinyúlok érted, de nem vagy ott.
Szóval álltam, vártam a sötétben.
A képeddel a kezemben.
Egy összetört szív története.

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Próbálok és reménykedek a napra,
Amikor az érintésem elég,
Hogy elvigye a fájdalmat.

Mert kutattam sokáig,
A válasz tiszta.
Rendbe leszünk, ha nem
hagyjuk ezt eltűnni.

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Kutattam a szívemen át
Nagyon-nagyon sokszor.

Nem te és én, nem vagyunk olyanok,
Hogy ne világítsunk éjszaka az égen.

Képünk fent lóg,
Hogy emlékeztessen engem
A napokra.

Megígérted nekem,
Hogy mi mindig lehetünk
És soha nem megyünk el.

Ezért kell maradnod!

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Maradj velem…

Maradj…

Ne menj…

Álltam, vártam a sötétben…

Castiel csendben hallgatta az énekem. Olyan volt, mintha csak rám figyelt volna. Mintha akkor ott, csak én léteztem volna neki. A dal végén halványan elmosolyodott.
- Nagyon szép hangod van!
- K-Köszi!
- Ha komolyan gondolod a dalt, akkor veled maradhatok, ameddig csak akarod! – mondta halkan, úgy hogy közelebb hajolt hozzám.
- K-Ki mondta, hogy komolyan gondoltam! – mondta elvörösödve. – Ilyenekkel meg ne viccelődj! Téged ismerve úgysem tartanád be!
- Ki tudja? Lehet, hogy a te esetedbe máshogy tennék! – mondta mosolyogva. Erre a kijelentésére a szarvam úgy kezdett világítani, mint egy égő fáklya. A többiek nem foglalkoztak vele, de Castiel elmosolyodott.
- Mindig így próbálod felszedni a csajokat? – néztem rá ravasz mosollyal.
- Nem. Senkinek sem mondtam ilyet. Vagyis…ez nem teljesen igaz… Régen volt egy lány, akit nagyon ,de nagyon szerettem. Még a mai napig is szeretem. Neki mondtam valami hasonlót.
- Hogy nézett ki?
- Hosszú rózsaszín haja volt, hatalmas vörös szemei és szarvai. Olyanok, mint neked! – mondta és a szemével a szarvaimra bökött. Az lehetetlen! Én is pont így néztem ki!
- De már két éve nem láttam, mert elköltözött a nagyszüleitől. Minden nyaramat náluk töltöttem kiskoromban. Akkor még fekete volt a hajam! – mondta mosolyogva. Az elmondottak teljesen egyeztek az én emlékeimmel. Minden nyáron jött hozzánk egy srác. Ugyan olyan szürke szeme volt, mint Castielnek és fekete hosszúkás haja. Ő az, akit már feljebb is említettem. De lehet, hogy ez csak a puszta véletlen. Kizárt, hogy Castiel legyen az.
- Értem! Akkor nekem miért mondtad? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert emlékeztetsz rá. – mondta röviden.

Az arca vészesen közeledett az enyémhez. A háttérbe már mindenki a dirit figyelte, aki éppen akkor nézte meg a szavazások eredményét.
- Az idei bál király pedig nem más… Mint Castiel a 10.b osztályból! – amikor ez a mondat elhangzott csak pár milliméter választotta el az ajkamat a bálkirályétól. Amikor meghallotta a nevét megállt, de nem vette le rólam a szemét és nem is mozdult el. – Castiel! Kérlek gyere ide! – mondta a diri. Erre már szép lassan elmosolyodott.
- Mint egy animében! Mindig a legrosszabbkor zavarják meg az embert! – mondta és elindult a koronájáért.
- A bálkirálynő idén… Rias Gremory, szintén a 10.b osztályból! – amikor meghallották a nevem mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Lassan lépkedtem a tanárnő felé. Az igazgató nő a fejemre helyezte a koronát, utána pedig odaálltam Castiel mellé.
- Nem lepődtem meg! - hallottam Castiel gondolatát.
- Most pedig megkérem a királyt és a királynét egy közös táncra! – mondta az igazgatónő. Helyet csináltak nekünk a parketten. Ugyanúgy átfogta a derekam, mint az előbb, én pedig ugyan úgy összeraktam a kezeim a tarkóján.
- Nem mintha eddig nem ezt tettük volna! – mondtam nevetve.
- Hát, ja! De most mi vagyunk a buli góréjai!
- De király, Királyom! – mondtam vigyorogva!
- Ugye, Királynőm! – mondta szintén vigyorogva.

Miután lement a tánc a csajok elmentek átvedleni a ruhájukat a buli szerelésükre. A buli utána nagyon király volt. mindenki vedelt. Megpróbáltak leitatni, de nem jött össze.

A buli majdnem éjfélig tartott. Éjfélkor mindenki lassan elindult haza, kivéve Castielt. Nagyon durván berúgott, ezért nem mertem hazaengedni. Átfogtam a derekát és elindultunk hozzánk. Akeno Kentinékhez ment. Én pedig a részeg Castiellel az oldalamon támolyogtam hazafelé. Otthon beraktam az egyik vendégszoba ágyára. Én pedig bevetettem magam a saját ágyamra. Éppen hogy betakartam magam és elhelyezkedtem az ajtóm kinyílt és Castiel már kicsit józanabbul bejött.
- Nem aludhatok itt?
- De részeg vagy!
- Ígérem, nem csinálok semmit, csak had aludjak itt! – mondta úgy, mint egy dedós.
- Most az egyszer! – mondtam egy sóhaj kíséretébe.

Befeküdt az ágyam másik felére. Jó éjszakát kívántunk egymásnak és lecsuktam a szemem. Már fél álomba voltam, amikor Castiel átölelt a derekamnál. Az ő meleg leheletét éreztem a nyakamon. Lassan elaludtam. Olyan mélyen még sose aludtam, mint aznap éjjel.