13."...Egy szerelmes szíve soha nem felejt..."

Ragyogó napsütés volt az nap is. A nyári szünet majdnem utolsó napja volt és lassan ideje volt elhagynom a Gremory birtokot. A bőröndömet már bepakoltam, a szobába rendet tettem. Miután elkészültem elhúztam a kis éjjeli szekrényt és bemásztam az alagútba. A szekrényt visszahúztam, hogy eltakarja a járatot és elindultam a találkozó helyre. Lordék azt mondták, hogy amíg nem pakoltam össze nem találkozhatok Vele. Viszont már készen voltam így elindultam oda, ahova előző este megbeszéltük a találkát. Pár perc mászás után megtaláltam a megfelelő kijáratot. Kinyitottam az ajtaját és kimásztam a lyukon. A Gremory birtok talán legszebb kertjébe voltam. Egy elhagyatott füves rét, aminek a közepén egy hatalmas cseresznyefa állt. A fű ragyogóan zöld volt, a cseresznyefa is még virágzott. Lent az Alvilágban kicsit máshogy vannak az évszakok. A cseresznyefa legvastagabb ágán lógott egy hintaágy, amin általában egy valaki szokott ücsörögni rajtam kívül. Ő most is ott volt és a hintaágyon fekve aludt. Térdét felhúzta, a két kezét az arcánál egymásra rakta és aludt. Rózsaszín haja mindenfelé állt a sok forgolódástól és még a szél is játszott a tincseivel. Bőre az egész nyáron át való napozás és kint lét ellenére is hófehér maradt. A hajában itt-ott néhány virág volt, ami a fáról hullott rá. Akaratom ellenére is elmosolyodtam, ahogy ránéztem. Lassan közelebb mentem és leültem mellé a hintaágyra. Óvatosan megsimítottam a fejét ő pedig lassan kinyitotta a szemét. Először kicsit bántotta a szemét a fény, de miután megszokta kinyitotta a vörös szemeit és rám nézett. Kedvesen rá mosolyogtam. Ő megdörzsölte a szemét és lassan felült és viszonozta a mosolyomat.
- Ennyit vártál, hogy elaludtál? – kérdeztem vigyorogva.
- Hát, tovább tartott, mint gondoltam. – mondta nevetve.

Beszélgettünk és játszottunk még majdnem egy órán keresztül. Felmásztunk a cseresznyefa ágaira és azokon ugráltunk vagy csak ücsörögtünk és röhögcséltünk. Aztán jöttek a szüleim és lerángattak minket a fáról, mert nemsokára jött a vonat. Az Alvilági Expressz, ami a Gremory család tulajdona. Felmegy az emberi világba, összeszedi a démonokat, akik le akarnak látogatni az alvilági otthonukba, azokat összeszedi a házuknál és leszállítja őket a birtokukra és vissza is az emberi világba. A csomagjaimért gyorsan befutottunk és a bőröndjeimmel a kezünkbe futottunk ki a szülőkhöz. A vonat pont akkor ért oda. Még mielőtt a szülők látókörébe értünk volna én megálltam, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Mi a baj Cassy? – kérdezte kicsit aggódva. Letettem a bőröndömet és odafordultam hozzá. Az ő kezében lévő táskákat is letettem a földre és megfogtam a kezét.
- Azt beszéltünk anyuékkal, hogy jövőre nem biztos, hogy jövünk nyáron. – mondtam halkan.
- De…De akkor nem fogunk találkozni! Akkor hogyan fogunk találkozni? – kérdezte aggódva.
- Nem tudom… Valahogy megoldjuk, mert nem akarom, hogy ez legyen az utolsó találkozásunk. – mondtam kicsit szomorkásan.
- É-Én sem… - mondta lehajtott fejjel. Tök szarul éreztem magam, hogy most elcsesztem szegény hangulatát. Valami viszont eszembe jutott, amit régóta meg akartam tenni. Nagy levegőt vettem és óvatosan az egyik kezemmel felemeltem a fejét az állánál fogva. A kezemet az arcára csúsztattam és a szemébe néztem.
- Rias, megígérem, hogy nem ez volt az utolsó közös nyarunk. – mondtam bíztatóan mosolyogva. Bizonytalanul ugyan, de közelebb hajoltam hozzá. Lassan hozzáérintettem az ajkaimat az övéhez. Ő először meglepődött. Lassan lehunyta a szemét és egy kicsit lábujjhegyre állt így közelebb került hozzám. A kezemet az arcáról a tarkójára csúsztattam és közelebb húztam. Egy kis idő után elváltak az ajkaink egymástól és egymás szemébe néztünk. Az arca vörösebb volt, mint a szeme, a szarva rózsaszínen ragyogott. Én is éreztem, hogy ég az arcom. Egy ideig egymás szemébe nézve álltunk, majd bekiabáltak nekem, hogy mennem kéne.
- Remélem még találkozunk! – mondta halkan egy nagy mosollyal az arcán.
- Én is remélem! – mondtam mosolyogva és elindultam a kijárat felé a táskáimmal, de még egyszer visszanéztem a még mindig szeppenten ácsorgó lányra. – Ri-chan! – kiáltottam vissza neki, mire felkapta a fejét. – Szeretlek! – mondtam kicsit halkabban, úgy hogy ő biztosan hallja. Az arca rákvörös lett és a szarvai, úgy világítottak, mint két kicsi fáklya.
- É-Én…Izé…Hát… - hebegett össze vissza. Már éppen fordultam volna meg, amikor úgy, hogy én halljam csak még mondott valamit. – É-Én is szeretlek. – a szemeim elkerekedtek és az arcom elkezdett égni.
- Fiam! Gyere már! – kiáltotta be nekem apa, mire én sietősen kimentem. Kint mindenkitől elköszöntünk és felszálltunk a vonatra. Rias viszont nem jött ki. Amikor felszálltunk én odamentem az ablakhoz integetni és akkor megláttam az ajtóban állva és mosolyogva integetett nekünk. Aztán a vonat elindult és elindultunk hazafelé.

Ha tényleg ő az, akkor a bukottkák megszívták. Ha viszont tényleg így van, akkor… Basszus! Akkor nagyon zavarba lennék, ha vele szembe kéne állnom. Pláne, ha tényleg az utolsó találkozásunkig vannak meg az emlékei.

Amikor beértünk a gyengélkedőbe egy csomó embert láttam egy ágy körül gyülekezni. Ott volt az ének tanárnő, Miyo meg Hideki és Kentin. Meg persze Rias húga Akeno. Oda turakodtam az ágyhoz, hogy lássam a lányt. Riasnak rózsaszín haja volt és ijedten nézett körbe a nagy vörös szemeivel. A tanárnő próbálta nyugtatgatni és rávenni, hogy ne bántsa a két bukottkát. Aztán rám szegezte a tekintetét és a tekintete megváltozott. A meglepettségtől elkerekedtek a nagy szemei és fürkészően mért végig. Aztán a szemembe nézett és a tekintete ellágyult.
- C-Castiel? – kérdezte halkan. – Cassy?
- Igen, Ri-chan. – mondtam halkan. Egy pillanatig habozott, majd a nyakamba ugrott.
- Jaj, Cassy, de örülök neked! Mi történt a hajaddal? A legutóbb még fekete volt. És mikor lettél ilyen magas? És hol vagyok? – hadarta el a kérdéseket.
- Annyit elég tudnod, - kezdtem bele és eltoltam magamtól. - hogy már két év eltelt a legutolsó találkozásunk óta és most éppen a sulinkban vagyunk.
- Ké-Két év? – kérdezte meghökkenve. – De-De miért nem emlékszem akkor?
- Valaki elzárta az emlékeidet egy erős varázslat alá, de remélhetőleg nemsokára visszatérnek és minden rendbe lesz. – mondtam és megsimítottam az arcát.
- Ké- Kérdezthetek még valamit? – kezdett bele halkan. Én csak bólintottam. – Még így két év után is úgy van, ahogy két éve? – kérdezte elpirulva. Először nem értettem mire gondolt, de utána eszembe jutott. Az arcom éreztem, hogy vörösödik.
- E-Ezt majd akkor vitassuk meg, ha újra a mostani Rias leszel.
- De miért? – kérdezte értetlenül.
- M-Mert most nincsenek meg az emlékeid az eddigi hónapokról. A mostani érzéseid azok, amik a legutolsó nyarunkkor voltak. Mostanra viszont lehet, hogy megváltoztak, pláne, hogy nem is tudtunk eddig egymás kilétéről.
- Tényleg? Nem ismertél fel?
- Hát, most nem így nézel ki. – mondtam nevetve. – De te se ismerttél fel!
- De hogy-hogy nem?! Nem hiszem el! – sokkolt le a kis pink hajú.
- Beavatnátok minket is? – kérdezte Miyo.
- É-És ők kicsodák? – kérdezte Rias halkan.
- A szivárványhajú Miyako, a legjobb barátnőd, a vörös a bátyja Hideki, akivel nagyon jóba vagytok…Túlzottan is(ez utóbbit csak gondoltam), Alexy, Miyo barátja és vele is jóba vagy, a húgod és a pasija Kentin, akit már régóta ismersz.
- Kentin? Hm…Kentin…Kentin… - kezdett gondolkozni, aztán felvillant neki valami. – Ken?
- Jaja. – mondta vigyorogva a farkas srác.
- Majd mindenre emlékezni fogsz, de most haza kéne menned. – mondta a tanárnő kedvesen, de mégis szigorúan. – Castiel, kérlek vidd haza! – parancsolt rám a nő. Én csak bólintottam. Felkaptam Riast, elmentünk a terembe a cuccainkért és már éppen mentünk a kijárat felé, amikor valaki szólt nekünk.
- Castiel Aizawa! – üvöltött utánam az igazgatónő. Megálltam és lassan hátrafordultam.
- Nem tudja hol van Rias Gremory? – kérdezte idegesen, mellette pedig Deborah állt egy monoklival a szeme alatt.
- Ott van tanárnő. A rózsaszín hajú lány. – mondta a lány Riasra mutatva.
- Rias, mi oka volt rá, hogy megüsse Deborah kisasszonyt? – folytatta a diri, most már Zöldikének címezve a szavait.
- Kicsodát? – kérdezte halkan a lány. – És maga kicsoda? – kérdezte bágyadt hangon a lány, akit tartottam.
- Ne játssza itt nekem a hülyét! Jól tudja miről beszélek!
- Én csak beszélgettem vele, mire valamiért behúzott nekem és ellökött.
- Ez nem is így történt! – ért oda mellénk Hideki.
- És azzal mi van, hogy kitörölted Rias emlékeit Deborah? – kérdezte a lány háta mögül Fírnen-san.
- Önvédelemből, mert megtámadott. A vektorjaival nekem támadt. – mondta a lány furcsa hangon.
- Eleget hallottam! Rias, maga el van tiltva az iskolától egy hétre!
- De igazgatónő! Deborah hazudik! – mondta Hideki, Miyo és Kentin bólogattak mögötte.
- Akkor mondja el Rias kisasszony a történteket! – mondta az iganő ridegen.
- De hogy a faszba mondja el, ha nem emlékszik semmire?! – vágtam vissza idegesen.
- Vigyázzon a szájára Castiel! Különben magát is eltiltom egy hétre!
- Jobb lenne mint itt lenni… - motyogtam az orrom alatt.
- Ezzel el van döntve! Ha meglátom magát a suli környékén ebben az egy hétben, Rias, számoljon a következményeivel! – mondta az igazgatónő és azzal elment az irodája felé. Deborah gonoszan mosolygott.
- Így jár az, aki beleavatkozik a dolgaimba. – mondta vigyorogva. Odajött hozzám és karomra tette a kezét. – Gyere velem Castiel! Tarts velem és együtt híresek leszünk! – a szeme felragyogott egy kicsit és valamilyen erő áramlott belém és kezdett lassan befolyásolni. Rias szemei fehérek lettek és rúnák jelentek meg a jobb kézfején, amit az arcomra tett és halkan suttogott valamit. A Deborahtól érkező energia visszahúzódott a lány pedig visszahőkölt és elkerekedett szemekkel nézett rám. Rias még mindig fehér szemekkel nézett rá. A rúnás kezével Deborah felé intett és egy szót suttogott.
- Waíse…
- Letta Dröttning! – szakította félbe Fínen tanárnő. Amit mondott, az azt jelentette, hogy „Állj Hercegnő!”. Rias megállt és leengedte a kezét. A rúnák eltűntek és a szemei újra normálisak lettek. A tanárnőre nézett. – Nem tűntethetsz csak úgy el valakit!
- De…de az a lány…manipulálni akarta Castielt… - mondta Rias undorral és megvetéssel a hangjában.
- Attól még ez nem jogosít fel arra, hogy megöld!
- Mért mit akart mondani? – kérdeztem értetlenül.
- Waíse néiat, vagyis Szűnj meg létezni. – mondta a tanárnő egyszerűen.
- És mi lesz Rias eltiltásával? – kérdezte Akeno a tanárnő mellé lépve.
- Most pont jól jött. Talán egy hét alatt visszaszerzi az emlékeit és minden rendbe lesz. Mire vársz még Castiel? Nem azt mondtam, hogy vigyed haza?! – kérdezte a tanárnő szigorúan, de a végén rám mosolygott.
- Őőőő…Rosszkor jöttem? – szólalt meg egy ismeretlen lány a bejáratnál. – Inkább holnap visszajövök elintézni az átiratkozást, oké? – mondta és már fordult volna meg, de a tanárnő odament hozzá.
- Ugyan, semmi probléma. Sajnálom, hogy rögtön ezt kellett látnod! – mondta mosolyogva. – Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen a lányt. A csajnak hosszú fekete haja és világoskék szeme volt. Sportos alkata volt és igen fehér bőre. Fekete nadrágot és cipőt viselt, egy fekete pólóval, amin valami piros felirat volt.
- Brooklyn White vagyok. Holnaptól idejárnék a gimibe. A beiratkozás miatt jöttem.
- Akkor gyere, megmutatom az igazgatóit! – mondta kedvesen Fírnen-san. – Ti pedig mennyetek! – szólt nekünk,és elindult az új lánnyal az igazgatói felé.

Kimentem az épületből és elindultam Riassal a kijárat felé. Sokan megbámultak, összesúgtak, páran utálkozva vagy éppen hitetlenkedve néztek a lányra. Érezte ezt szerintem, ezért inkább elfordult és a mellkasomba fúrta a fejét. Gyorsan hazavittem és felvittem a szobájába. Leültem az ágyára és még egy ideig a karjaimba tartottam, hátha attól megnyugszik. Egy kicsit sikerült megnyugtatnom.
- Castiel… Amíg nem fogok újra emlékezni, addig ne gyere ide… - mondta halkan.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- A saját biztonságod érdekében. – mondta és rám nézett. Én sóhajtottam egyet és beleegyeztem. – De ígérd meg, hogy amint újra emlékszem válaszolsz a kérdésemre! – mondta szigorúan.
- Megígérem. Démon becsületszavamat adom! – mondta mosolyogva.

Letettem az ölemből az ágyára, mert lassan indulnom kellett. Adtam egy csókot a homlokára és búcsúzás után elmentem. Még fel kellett dolgoznom a történteket. Végre megtaláltam Riast!

Rias’s pow

Castiel elment és egyedül maradtam a szobába, ami az enyém volt, bár nem emlékeztem rá mikor költöztünk ide. Éppen hogy hallottam a bejárati ajtó csukódását, egy hang szólalt meg a fejemben.
- Végre elment! Így végre folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk! – mondta gonosz hangon Lucy.
- Milyen rendes tőled, hogy megvártad, amíg elment. – mondtam gúnyos hangon.
- Ő lesz az, akit a legutoljára fogok megölni, miután mindenki mást már megöltem a környezetedben! Csakhogy a te drága szerelmed is úgy gondolja, hogy egy szörnyeteg vagy! – mondta gonoszul. – Szenvedj te is úgy, mint én!