15."Hmm...Ribizli...Nyam-Nyam..."

Sziasztooooook!! Bocsánat a hosszú várakozásért, remélem erre megérte várnotok >< végre, ugyan nem erőszakos úton, de megoldódik a Debi ügy, de többet nem mondok. Annyit, hogy ÚR SÁTÁN! El se hiszem de átléptük a 14000 oldalmegjelenítést! OMK!! (Oh My Kád! Hide és talán Miyo képbe van a sztorijával eme megszólalásomnak) Nagyon szépen köszönöm!! El nem tudjátok képzelni mennyire örültem, amikor megláttam. Majdnem leestem a székről, meg majdnem beszakadt az ágy...meg szegény gitárom is majdnem... De semminek nincs baja! A holnapi strandolásom egy amolyan buli lesz nekem!
Azt szeretném megérdeklődni, hogy közületek MondoConra jön e valaki, és ha igen akarna e találkozni velem és Miyoval? Ha igen akkor szóljatok és megbeszélhetünk egy támpontot ami alapján felismerhettek vagy ahol tudnánk talizni. Sajnos CP-zni nem fogjuk saját magunkat...nem találtam zöld festéket... De ha összejön akkor BTSes pólóba(elöl logó, háttul 93 SUGA) és egy SWAG feliratú sapiba leszek. De még meglátjuk.
Akit érdekel, azoknak mondom(akiket nem érdekel az itt ezt a részt ne olvassa) van egy Facebook csoportunk, ahol néha kis életjelet adok magamról, más irományaimat is megosztom, mesélek esetleg, van már fent 2 vidi, amiből az egyikben Miyo is látható. Szóval, akit érdekel, az IDE kattintva megtalálhatja a csoportot. :) Na de jó olvasást nektek!! ^^

Rias’s pow

Reggel kisírt szemekkel ébredtem, magzatpózban fekve az ágyamon. A reggeli nap fénye kegyelmet nem ismerve támadta a szemem és hófehér bőröm. A fény elől menekülve a fejemre húztam azt a hatalmas pólót, amibe aludtam az utóbbi napokban. Próbáltam a lábaimat és a karjaimat is behúzni a pólóba, ami többé-kevésbé sikerült is, tekintve milyen törpe vagyok. Még fél órán keresztül fetrengtem az ágyamon, de annyira forgolódtam, hogy hirtelen a padlót éreztem magam alatt…meg a macskát… Szegény Mira! Hirtelen világát se tudta, úgy rohant ki a szobából, le a lépcsőn. A nyuszim is ijedten kezdett topogni valahol a szobában a nagy puffanásra. Lassan feltápászkodtam és odamásztam Usagi-sanhoz, hogy megnyugtassam a rémült jószágot. Amikor szegény drágám már lenyugodott levánszorogtam a konyhába és feltettem főni a kávém. Amikor megfőtt rögtön kiöntöttem a bögrémbe. Mert tudni illik „A szerelemnél nincs erősebb…Kivéve a kotyogós kávét. A kotyogós kávé kurva erős.” Pont ezért iszom menő Micimackós bögréből a kotyogós kávémat. Mert én megtehetem.

A jó kis kotyogós kávémmal indultam vissza a szobámba és közbe a tervemet szövögettem. Amikor nagyjából összeállt a terv elhatároztam, hogy megosztom az ötletem néhány megbízható emberrel. Ők lettek a beavatottak!!! A beavatottjaim közé tartozik Miyako, Kelly, Alexy és Hideki. A többieket csak néhány apró részletbe avatok majd be. De még előtte előkerestem pár fontos dolgot. Hangszerek, dalszövegek és meg is volnánk. Amíg öltöztem Lucy ráírt a beavatottjaimra. Milyen jó, hogy ketten vagyok! Mindenki reagált az üzenetekre szinte rögtön és megmondtuk nekik, hogy ebédre jöjjenek. Gyorsan lementem a konyhába főzni. Az ebéd pároltzöldséges csirkecomb volt és rizs. Alig, hogy lezártam a gázt csöngettek. Én a mai napig nem értem, hogy lehettek ilyen koppra pontosak, de mindegy is. Gyorsan ajtót nyitottam a négy bizalmasomnak és betessékeltem őket a lakásba.
- Hmm! Milyen finom illat van itt! – szagolt bele a levegőbe Kelly, amint belépett a házba.
- Mit főztél démonka? – kérdezte Alexy és besétált a konyhába.
- Gyere onnan azonnal! Még csak az hiányzik, hogy Rias konyháját is felgyújtsad! – ment utána Miyo és a pólójánál fogva húzta ki Alexyt a konyhából.
- Az én konyhámat is? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Akart főzni valamit Miyonak reggelire, de nem jól sült el a dolog… Még jó, hogy éppen kimentem inni… - mondta Hideki a fejét fogva. A háttérbe Alexy még mindig nyavalygott, hogy ő be akar menni a konyhába. Lassan ránéztem és reménykedve rám nézett nagy lila szemeivel.
- Alexy… Meg ne lássalak a tűzhely közelében! – adtam ki a parancsot és szegényem elszomorodott. Kelly meg Hide csak nevetett, Miyo meg csak helyeslően bólogatott.
- Olyan gonoszak vagytok! Egyszerű a kicsit bántani! – nyafogott Alexy. Mind ránéztünk, majd a többiek rám.
- Szerintem Rias itt a legkisebb… - mondták kopp egyszerre. Én kicsit csalódottan helyeseltem, Alexy meg inkább csöndbe maradt.

Mint a villám megterítettünk és megebédeltünk. Majdnem az egész lábas kiürült, annyira nagy sikere volt a husinak. Annyira örültem ennek! Ebéd után elpakoltunk magunk után és mind felmentünk a szobámba. Hideki nagyon megindult felfelé és elsőként huppant le az ágyamra. Miyo sértődötten nézett bátyjára az meg mit sem törődve húga szúrós tekintetével nézett körbe szobámban.
- Tetszik a szobád! – mondta mosolyogva. – Valami ilyesmire számítottam, de ez jobb, mint gondoltam!
- Köszi! Rias rendezte be nekem. Mármint… a másik…
- Értettem én elsőre is! – mondta mosolyogva. Olyan rossz, hogy akárhányszor Hidére nézek Castiel jut eszembe. Nagyon hasonlítanak. Annyi hogy Hide normálisabb és magasabb és természetes vörös. Meg a beceneve miatt szomorú leszek…”Menjünk haza Kaneki!”… Abba hagyom, mert ha valaki érti az is elkezd sírni.
- Akárhányszor vagyok itt, mindig elámulok ezen a szobán. – mondta Kelly és ő is leült az ágyra. – Na de mond miért hívtál ide minket. – terelt a megbeszélés oka felé vámpír barátosném.
- Tényleg! Na, ugye Debi eltűntetése a célja a tervnek… - kezdtem bele a mondandómba, de…
- Szuper! Végre megverhetem azt a ribit! – kiáltott fel Miyo.
- Nem éppen… A törvények tiltják az erőszak használatát, kivéve, ha önvédelmi célzatú. – magyarázta Hideki én meg helyeslően bólogattam.
- És én amúgy se tehetem, mert még mindig közveszélyesnek számitok. – mondtam kissé csalódottan.
- Vagyunk! – hallottam belülről Lucy hangját és csak mosolyogva bólogattam.
- Akkor mi a terv? – kérdezte Alexy.
- Ugye tudjuk, hogy Debi énekes… - a többiek csak bólogattak. – És ha kihívom egy párbajra, ahol a többi diák dönti el melyikünk a jobb, a tét pedig, hogy a vesztes elmegy a suliból és békén hagyja… a vörösöket…
- Ezzel az a gond, hogyha látják, hogy melyikőtök az, akkor az alapján szavaznak, kit bírnak jobban.
- Erre is van megoldás. Egy köpenyt, csuklyát vesznek fel, így csak a hangot hallják. – szólt közbe a csukja szakértő Kelly.
- És a magasságuk? – kérdezte Miyo. Tudni illik, úgy fél fejjel alacsonyabb vagyok, mint Debi.
- Varázslattal megoldható, hogy ne lássák a különbséget. – mondtam egy kis gondolkodás után.
- Na, meg is van oldva. De gondolom nem csak ennyi a célod, hogy elüldözd Debit. – mondta Alexy féloldalas mosollyal.
- Hát… Tegnap eszembe jutott egy számomra kedves emlék, amibe egy akkor még kezdetleges dalt énekeltem, amit később Castiellel írtunk át rockosra. Egy csomó ilyen van, meg amit eddig csak ő hallott. Arra gondoltam…
- Ha egy ilyet énekelsz, akkor tuti felismer téged, igaz? – fejezte be a mondandómat Hideki és bíztatóan rám mosolygott.
- Igen…
- Na, akkor ribizli irtás lesz! – kiáltott fel vidáman Kelly.
- … Hmm…Ribizli… Nyam-Nyam… - nyalta meg kicsit a szája szélét szivárványos barátném.

Hétfő reggel

Az iskola kapuja… Ott álltam már lassan öt perce… Nem mertem bemenni. Féltem, hogy vajon mi fogad odabent, vajon mi vár rám azon a kapun túl. De aztán erőt vettem magamon, meg Lucy szinte szó szerint belökött a SAJÁT vektorjaimmal. Az udvaron szinte senki se volt, csak néhány éppen befelé tartó diák. Elindultam lassan a bejárat felé és a kapucnimat közbe a fejemre raktam. Rózsaszín hajjal és vörös szemekkel léptem be, hogy Debi még azt gondolja, nem tértek vissza az emlékeim. Erről is szóltam a többieknek, szóval nem kell megijedni. Ahogy beléptem a folyosón mindenki rám emelte a tekintetét. Az osztálytársaim tudták, hogy én vagyok és elkezdtek tapsolni. A mellettük lévőknek odasúgták, hogy ki lépett be és azok tovább adták. Így végül az egész folyosó tapsolt és kiabálta, hogy ”Szép volt!”, meg, hogy ”Fasza csaj vagy!”, meg a hasonlókat. Egy kicsit meglepődtem, de aztán kicsit zavarba jöttem és lassan odamentem az osztályomhoz. Bent is ujjongás fogadott. Lassan odamentem a még üres padomhoz és leültem a fal melletti székhez, letettem a cuccaimat és a padra dőltem. Majdnem elaludtam. Sokáig fent voltam, hogy megtaláljam a megfelelő dalokat. Úgy beszéltük meg, hogy legyen kettő dal, de azért többel is készüljek, lehet, hogy kell ráadás. De nem tudtam sokáig szunyókálni, mert Yuko, Rosa és Brooklyn már ott is voltak, hogy beszélgessünk. Mindenfélét kérdeztek. Aggódtak a pénteken történtek miatt, kérdezték, hogyan nyertem vissza az emlékeim, amire az volt a válaszom.
- Legyen elég annyi, hogy ketten vagyok. – mondtam és a fejemre böktem. Miyo, aki időközben társult, csak helyeslően bólogatott, de a többiek nem értették. Majdnem becsöngetésig beszéltünk, de éppen hogy becsöngetés előtt belépett a vörike a terembe. Amikor odanézett a helyére először ideges lett, hogy megint az ő padjánál csövelnek, de amikor meglátott engem lefagyott. Nem nagyon akart odajönni a péntekiek után. Végül megkérte Lysandert, hogy had üljön oda mellé. Miyo pedig ennek örömére odaült mellém és otthagyta Alexyt egyedül a padjában. Vagyis, csak majdnem, mert Kenitn meg beült Alexy mellé, így szinte az egész csapat egy kupacban volt. Rosa és Yuko előttem, Alexy és Kentin mellettünk, előttük Kelly és Brooklyn és kettővel előttünk Asia és Nataniel. Deborah valahol a tőlem legmesszebb eső padban ült. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy” Háleluja!”, de azé’ na… Nem csinálunk ilyet.

A harmadik szünetbe kimentem az udvarra, mert láttam arra indulni Deborat. Amíg kerestem elővettem a cigis dobozom és az öngyújtóm. Nem vagyok szívbajos, nem érdekelt, hogy észrevesz esetleg egy tanár, hogy ott dohányzom az udvar közepén, de muszájnak éreztem, hiszen Debihez készültem odamenni. Amikor megtaláltam a kertészklub egy kis elhagyatott részében odasétáltam hozzá.
- Mi van Sátánka? Visszatértek az emlékeid és azért jössz, hogy leverd rajtam a ”büntetésem”? – kérdezte gúnyos hangon.
- Igen, visszatértek az emlékeim... – kezdtem bele és meglepetten nézett, rám, hogy hogyan lehet ilyen hamar. – mert nem vettél észre egy fontos dolgot…
- Micsodát? – kérdezte meglepetten.
- Hogy nem vagyok egyedül. – mondtam és a hangom mellett Lucy hangja is kihallatszott. Deborah kicsit megijedt, majd mintha egy lámpát kapcsoltak volna a fejébe halvány vigyorra húzta a száját.
- Vagy úgy! Akkor benned van az a nyomorult mészáros diclonius. – mondta gúnyos hangon.
- Kit nevezel te nyomorultnak! – őrjöngött Lucy és már majdnem nekiment a lánynak, amikor sikerült megállítanom.
- A te helyedben nem eresztenék el ilyen megszólalásokat, mert hamar holtan fogsz itt feküdni. – mondtam idegesen. – De nem ezért jöttem.
 - Akkor meg?
- Kihívlak téged egy ének versenyre. A vesztes elmegy az iskolából és békén hagyja Castielt.
- Ez nem rossz… Milyen dalokat kell és mikor? – kérdezte mosolyogva.
- Saját munkát, lehet kérni kíséretet, pénteken a tornaterembe az órák után. Köpenyt kapsz majd, hogy ne tudják, hogy melyikünk lép fel éppen.
- Áá! Így a hang alapján dönt a tömeg.
- Pontosan! Még a magasságkülönbséget is megoldom. A megkülönböztetésünket meg a köpenyhozónk oldja meg.
- És mennyi dalt kell hozni?
- Kettőt, de azért készülj többel, mert lehet kell ráadás. – mondtam teljesen nyugodtan.
- Jó. De csak szólok, hogy én a koromhoz képest egész híres vagyok és ha lesz gitárosom, akkor debütálhatok végre, mint énekes.
- Te meg elfelejted, hogy én meg elf vagyok. – mondtam egyszerűen. Az elfek híresek a zenei képességeikről. Tudni illik, az elfek a házaikat is ősnyelvi énekléssel alakítják ki. A fáknak énekelnek, amitől a fák olyan formájúra nőnek, amilyenre szeretnék, így a fának se esik baja és az elfek is boldogok.
- Akkor péntek.
- Péntek.

PÉNTEK 13

- Riaas! – jött oda hozzám szinte futva Kelly.
- Kelly, nyugi! Nem kell futni! – mondtam mosolyogva lihegő barátosnémnak.
- Meghoztam a köpenyeket. Két színben van. – mondta lihegve.
- Okés! Majd a nagyszünetbe odaadod őket, úgy hogy mások ne lássák, aztán majd elosztjuk, hogy te se tudd melyik kié. – mondtam mosolyogva.
- De ne mááááá’! – nyavalygott barátnőm.

Harmadik szünetben, amikor üres volt a terem odaadta a két köpenyt. Egy szürkét és egy feketét. Elraktam a táskám legmélyére és ott is maradtak, a párbaj kezdetéig. A hét végére az egész suli a verseny lázában éget. Az igazgatónő annyira beleélte magát, hogy zsűritagokat is szerzett. Sőt, meséltem papinak és azt mondta, hogy lehet eljönnek Riassal. De jó… Annyira lázba jöttek, hogy színpadot raktam a tesiterembe és a pénteki tesiórák el is maradtak. A terembe sötétet csináltak és reflektorfényeket is szereltek a plafonra. Annyira izgatott volt mindenki, hogy otthon is elmesélte, és egy csomó szülő jött el megnézni, milyen a színvonal a művészeti szakon.

A kezdés előtt bevonultunk az öltözőbe, ahol már Debora várt és készülődött. Amikor mindenki kiment választott egy köpenyt és sok sikert kívántunk egymásnak. Azért mert utáljuk egymást, mégiscsak felnőttek módjára kezeltük a versenyt. Nem oltogattuk egymást, hanem tisztességesen elköszönve vártunk az ajtónál a felkonferálást várva. Amikor már senki mást nem vártunk és a tanárok bezárták a terem ajtajait a tök sötétbe a színpadra sétált Miyo, aki a verseny ”házigazdája” volt.
- Szép napot mindenkinek! Köszöntök mindenkit ezen a különleges és nem mindennapi iskolai eseményen. Én leszek a házigazda, a nevem Miyako Rainbow. – a tömeg soraiból barátaink és a barmok tapsoltak és fütyültek a leghangosabban. – Mielőtt belevágnánk, had mondjam el, pontosan a verseny célját és mi a sorsa a vesztesnek. Az ok egy már jó ideje tartó összetűzés és már az előző évben elkezdődött botrány, amiről akkor még fogalmunk se volt. A tét? A tét mindkét félnek az itt maradás. Emellett az egyik félnek élete szerelme, és ezt ne úgy értsék, mint egy kis diák szerelem. Egy olyan erős kapocs, ami hasonló a vérfarkasoknál a bevésődéshez, de még annál is erősebb. Úgy hívják kiválasztás. – a tömeg soraiba sokan összesúgtak, hogy ilyen fiatalon. – Aki nem tudja, a kiválasztás egy démonok közt létrejövő kapcsolat, ami akár az első szemkontaktus alkalmával is kialakulhat. Ezek után a felek, ha hasonlítanak, akkor a személyiségük egy irányba változik tovább és egy örökös kötelék alakul ki. Ha megvan a kiválasztás, a felek soha nem lesznek képesek másba beleszeretni, hiszen megtalálják a tökéletes párjukat.
- Milyen romantikus! Miért nem vagyok démon! – jelent meg Alexy is a színpadon és Miyo mellé állt. – Elnézést a késésért, csak olyan jó volt hallgatni, ahogy magyaráz. – nézett elvarázsolva párjára. – Én vagyok a másik házigazda, Alexy Ice. – mondta vigyorogva.
- Szuper! Drágám, ha már ideértél, akkor magyarázd el a másik fél dolgait. – veregette meg bíztatóan Alexy vállát Miyo.
- Igenis! A másik fél egy gitárost keres maga mellé, aki a stílusa és a megjelenése miatt még jobban fellendítené, az eddig még nem túl fényes karrierjét. A gitáros, akit kiszemelt magának a másik versenyzőnk kiválasztottja. Hát nem izgalmas?
- De igen! A versenyzőink köpenyt viselnek, hogy ne a személyük, hanem a hangjuk és az előadásuk alapján szavazzanak. A szavazatokat fél percenként elhaladó elvarázsolt süvegekbe kell bedobni. Papírt a székek karfáján, tollat pedig a karfa alján lehet találni. A papírra annyit kell felírni, hogy fekete vagy szürke. – magyarázta teljesen érthetően Miyo. Meg is lepődtem a teljesítményen!
- De ne húzzuk tovább! Kérem a szürke versenyzőt, fáradjon a színpadra! – mondta Alexy. – Amíg feljön ide, addig elmondom, hogy a versenyzők saját dalokkal indulnak. Összesen kettővel, de ráadást lehet kérni a végén. – amikor Debi felért a színpadra Miyoék lementek. A hárpia intett a DJ-nek(Arminnak), hogy mehet a zene. Nem volt rossz, de az refrén kicsit… fura volt… legalábbis nekem.

Adj! Adj! Adj egy férfit éjfél utánra!
Senki nem segít elkergetni az árnyakat.
Adj! Adj! Adj egy férfit éjfél utánra!
Vigyél át a sötétségen egészen a napkitörésig.

Hát nem tudom. Debinek nincs rossz hangja, van benne valami érdekes, amitől nem átlagos. A dal se volt rossz. Olyan… hozzá illő. A közönség megtapsolta és néhányan összesúgtak. Nem figyeltem arra, hogy mit, csak arra, hogy mindjárt én jövök. Aztán meghallottam azt a mondatot, hogy ”a fekete versenyzőt kérjük a színpadra” és nagy levegőt véve elindultam fel a színpadra. Belegondoltam, ha elrontom, akkor itt kell hagynom az osztályom és Castielt. Most lehet azt gondoljátok, hogy egy kis verseny miatt nem kéne elmennem, de ez igen is komoly és beleegyeztem. És egy Gremory mindig állja a szavát. Felsétáltam a színpadra, reflektort kicsit halványabbra vették és zöld fénnyel világított rám. A tömegben megkerestem a szememmel Castielt, aki feszülten figyelte a színpadot. Armin felé biccentettem és ő halvány bíztató mosoly kíséretében berakta a zenét.

Elküldtek, hogy szerencsét próbáljak.
Egy láda tele gyémánttal és arannyal…
A ház ébren volt árnyakkal és szörnyekkel
A folyosón vízhangoznak.

Egyedül ülök az ágyamban.
Sírok ”Eljönnek értem”
És próbálom magamban tartani ezeket a titkokat.
Az elmém olyan, mint egy halálos betegség.

Nagyobb vagyok, mint a testem.
Hidegebb vagyok, mint ez az otthon.
Gonoszabb vagyok, mint a démonaim.
Nagyobb vagyok, mint ezek a csontok.

És a gyerekek sírnak:
”Kérlek állj,megijesztesz!”
Nem tudok segíteni ezen
a borzalmas energián
Istenem, tényleg félned kéne tőlem?
Ki irányít engem?

Járkáltam üres órákig,
Felugrottam a legcsekélyebb hangokra.
És nem bírom elviselni a személyt bennem.
Minden tükröt megfordítottam.

mint ez az otthon.
Gonoszabb vagyok, mint a démonaim.
Nagyobb vagyok, mint ezek a csontok.

És a gyerekek sírnak:
”Kérlek állj,megijesztesz!”
Nem tudok segíteni ezen
a borzalmas energián
Istenem, tényleg félned kéne tőlem?
Ki irányít engem?

Láttam, hogy a közönségbe néhányan megborzongtak, ahogy énekeltem, ahogy Castiel szemei elkerekedtek a szöveget hallva. A fények elaludtak és én lesiettem a színpadról. Amíg én leültem a színpad mögött az egyik padra, addig Debi elindult a színpad irányába, hogy megint ő mehessen fel. Bár most már nem tűnt annyira magabiztosnak, mint az elején, de amint odaállt a lépcső elé ez a pillanatnyi bizonytalanság el is tűnt a szeméből és újra magabiztosan várta, hogy szólítsák. Amikor Miyo nagy nehezen felmászott, hogy felhívja a szürke köpenyesünket Debi fellépett a lépcsőre. Amikor beállt a helyére a reflektor újra vakító volt és halvány rózsaszín fénnyel világított. Ez a dal is valami…szenvedélyes szerelmes dal volt, aminek már a címe is sejtette a dal tartalmát… Minden szerelmed add nekem a dal címe… Hát igen…Debi dala…

Ne pazarold másra a rajongásod!
Minden szerelmed nekem add!
Ne vesztegesd el érzelmeid!
Minden szerelmed nekem add!

”Nos… igen… Mindenhol ezek a tipikus szerelmes dalok. Erre én mit éneklek mindig? Valami zúzós szókimondó, vagy sirató számot, amit még annó írtam tízen pár éves koromban. Igen… De nem baj! Akkor is megcsinálom!” Folyton ezek a gondolatok jártak a fejemben, miután Debi első dalát meghallottam. De nem érdekelt igazából. Csak a cél lebegett a szemem előtt. De Miyo megmondta, ha esetleg nem nyernék, akkor megverjük a ribit!

Debi lejött és dobott felém egy önelégült vigyort, amikor elhaladt előttem. A tömegbe a kis szerelmes szüzek (én csak így hívom őket) sikonyáltak és felállva tapsoltak. Castielt kerestem, aki unott tekintettel, a szemét forgatva beszélt a mellette ülő Hidekivel, aki szintén a szemét forgatta és fintorgott. Aztán Miyo felsétált és felhívott engem. Alexy és Kentin időközben előszedte a gitárokat és a dobot és addig tartották a kezükben, amíg egy vektorral el nem vettem tőlük. Néhányat pengette rajtuk és aztán elkezdtem játszani a dalomat… a dalunkat. Az első, mondjuk, hogy hozzá írott dalomat. Ezt akkor írtam, amikor még nem tudtam Lucyt irányítani és minden pillanatban attól féltem, hogy elvesztem a kontrolt és ez akár Catsiel életébe is kerülhetett volna. De amikor mellette voltam, nem éreztem Lucy jelenlétét, mintha eltűnt volna. Úgy éreztem, hogy ha ő mellettem van, akkor nem kell félnem… hogy bármire képes vagyok…

Mayday! Mayday!
A gép lassan süllyed.
Azt hiszik megőrültem,
De ők nem ismerik az érzést.

Körülvesznek,
Köröznek, mint a keselyűk.
Megakarnak törni
És kimosni belőlem a színeim.
(kimosni a színeim)

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

Nem állíthatom
Ezt a beteges átvételt.
Ellenőrzés alatt tart
És magával ragad a semmibe.
Segítened kell,
Nem harcolhatok
Örökké.
Tudom, hogy nézel,
Érezlek itt kint.

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

Repíts át az alábbi falakon!
Repülj örökké!
Ne engedj el!
Szükségem van egy gyógyítóra,
Aki enyhíti a fájdalmamat,
Amikor én válok,
A legnagyobb ellenségemmé.
A legnagyobb ellenség!

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

MENTS MEG, HA A DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

A dal végére szinte mindenki felállt és tapsolt, de Castielt nem láttam a helyén. Hidekire néztem, aki csak mosolygott én pedig értetlenül néztem rá. Amikor viszont a két székkupac közti kis folyosóra néztem Castiel állt velem szembe, szinte csak pár méterrel előttem. A szemébe lehetett látni, hogy kavarognak a fejében a gondolatok, a szeme sarkába apró könnyeket véltem felismerni. Én lejjebb léptem a lépcsőkön és közelebb mentem hozzá. Láttam, hogy mozdul a keze, de nem merte felém emelni.
- Sajnálom… Sajnálom… - suttogta és rám nézett szép szürke szemeivel. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted végig és hogy egy kis succubusz miatt elfelejtettelek… - suttogta lehajtott fejjel. Én óvatosan odamentem mellé és megfogtam a kezét, mire meglepetten felkapta a fejét.
- Semmi baj! – mondtam neki mosolyogva.
- De… Mi az, hogy semmi baj? Elfelejtettelek! Miattam kerültél ebbe a helyzetbe, miattam… - mondta volna tovább, de én a szabad kezemet a szájára tettem.
- Semmi baj! Nem a te hibád! – mondtam kedvesen. Az előttem álló démon szeme elkerekedett, majd a szeme sarkába bújó könnycseppek lefolytak az arcán. Megszorította a kezemet és a másik kezével a másik kezemért nyúlt, ami még mindig a szájánál volt.
- Miután ennek itt vége és már besötétedett eljössz sétálni velem? – kérdezte halkan. – Valamit még meg kell beszélnünk. Egyből értettem mire gondolt és mosolyogva bólintottam. Lassan elengedtem a kezét és elindultam a színpad felé, ahol a bőgő Alexy és a könnyeivel küzdő Miyo volt. Mosolygva álltam oda melléjük, ahol már Debi is állt. Castiel visszament a helyére és a hajával takarta az arcát, hogy Hide ne lássa. Hideki dobott felém egy elismerő vigyort.
- Kérjük… - kezdett bele Miyo a szemét törölgetve. – Hogy még a most utoljára elhaladó süvegekbe tegyék a szavazatukat, hogy számolhassunk. Pár perc feszül várakozás után megkaptuk az eredményeket. Miyo a kezébe vette a FEKETE borítékot és megnézte a benne lévő nevet. Próbálta elfojtani az érzéseit, így poker faceval nézett a közönségre. – Az eredmények megszülettek… - igen… ugyan azt csinálta, mint az X-Factorban meg a hasonló helyeken szokták… nem mintha nézném ezeket… - Nem mondanám, hogy szoros versenyről beszélünk. A zsűri szavazatai döntő súlyúnak számítottak volna, de ők is mind ugyan arra a személyre szavaztak.
- Hugi, ha így folytatod, otthon nem kapsz kaját! – kiabálta be a tömegből Hideki, mire a tömeg elkezdett kuncogni.
- Kuss Hide! Nem látod, hogy fontos dolgom van?! – szólt oda bátyjának a lány.
- De elég zavaró, hogy húzod a dolgot! Megtennéd, hogy sietsz, mert még megbeszélni valóm van a melletted álló hölggyel! – szólt oda Castiel is, amikor már megnyugodott nagyjából és tudott nyugodtan beszólogatni újra.
- Persze Vörös… - majd leesett neki és oda fordult hozzám. – Megbeszélni valótok? – kérdezte értetlenül.
- Ennyire sík te se lehetsz… Lucifer apám segíts nekem! – fogtam a fejemet.
- A halottakat ne emlegessük! – szólt oda hozzám a zsűri egyik tagja, aki szintén csuklyát viselt. Persze megismertem a hangját és mosolyogva szóltam oda neki.
- Bocsi, igazad van papi! – mondtam mosolyogva, a tömeg szeme meg a zsűri felé vándorolt és elkerekedett szemekkel néztek oda. Papi levette a kapucnit és így látszott karmazsin vörös haja és fehér arca, ami olyan volt, mint egy huszonnyolc éves halandó férfié.
- Csá öreg! – kiáltott oda Castiel, papi pedig vigyorogva intett neki.
- Na de halljuk az eredményt! – szólalt meg Rias papi mellől, mert igen, ő volt a másik zsűritag, a harmadik meg mama, Venelana Gremory. Ezt én se tudtam, csak az eredmény várása közben fedeztem fel a dolgot.
- Igenis sátánasszonyom! – mondta tiszteletteljes hangon Miyo. – A nyertes a fekete köpeny alatt megbúvó szerelmesünk, Rias Gremory! – kiáltotta el vidáman az eredményt és a tömeg sikoltozva és tapsolva, szinte egy emberként ugrott fel a helyéről. Örömömben Miyo nyakába ugrottam és majdnem kipréseltem a szuszt barátosnémből. Debi idegesen és kétségbeesetten trappolt le a színpadról. És mivel az igazgatónő is tudta a feltételeket Debora után ment megbeszélni a dolgot. De ez engem már nem érdekelt. Amikor elengedtem Miyot valaki a derekamnál fogva magához szorított és felemelt. Rögtön tudtam ki az, így amikor letett egyből megfordultam és szorosan megöleltem. Ő először meglepődött, majd levette a kapucnit a fejemről és ő is átölelt.

Miután minden gratulációt és örömködő ölelést megkaptam elmentem és összeszedtem a cuccaim. Kint már eléggé besötétedett, mert még ráadást is kért a tömeg. Lassan mindenki hazament és kiürült az iskola udvara. A tornaterem kijáratánál egy ácsorgott és én mosolyogva mentem oda az öltözőből kilépve. Mosolyogva álltam oda mellé.
- Merre tervezel menni? – kérdeztem Castielt.
- Gondoltam elmehetnénk a folyópartra, ott még szerintem nem jártál.
- Nem, tényleg nem. – indultam el lassan, de Cast meg se mozdult. Hátra fordultam megnézni mi van. Ő csak állt és engem nézett. A hold fénye pont rávilágított az udvar azon részére, ahol álltam. Visszaléptem felé és odanyújtottam az egyik kezem és rámosolyogtam. Ő visszamosolygott és megfogta a felé nyújtott kezem.

A folyópart gyönyörű volt. A hold fénye miatt a víz úgy csillogott, mintha csillagokat vitt volna az ár. Lassan lementünk a folyóparti füves részre és leültünk.
- Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem rá végül én.
- Hát… tudod… kérdezted, amikor nem voltak emlékeid, hogy még most is úgy van e, mint két évvel ezelőtt…
- Mármint micsoda? – kérdeztem vissza, mert hirtelen nem esett le. Aztán láttam a srác piros arcát és egyből megértettem. – Ja… tényleg…
- És azt mondtam, hogy majd akkor válaszolok, ha meglesznek az emlékeid és a mostani érzéseid vannak benned… vagy nem tudom, hogy mondjam…
- Értem… értem… - mondtam és a szarvaim maguktól is rózsaszínen kezdtek izzani.
- És a válaszom, hogy nem… - mondta a srác, mire hirtelen megijedtem és elszomorodtam. – nem úgy vannak, mint akkor, mert ez már más. Amikor nem tudtam, hogy te vagy az, mert annyit változtál először nem éreztem azt, mint annó. De… kezdtem elfeledni a régi éned, mert ebbe a mostaniba még jobba beleszerettem, mint abba akkor régen. Anélkül, hogy tudtam volna a kiválasztásunkról, anélkül cselekedtem és így megadatott a lehetőség, hogy újra beléd szeressek. – amikor befejezte rám nézett a gyönyörű szürke szemeivel… Hirtelen nem tudtam mit mondani… sose gondoltam volna, hogy a flegma, bunkó Castiel szájából egyszer ennyire megható, kedves mondatokat hallhatok, amitől ha lehetséges még jobban beleszeretek.
- É-Én is teljesen így voltam ezzel… Én se tudtam, hogy te vagy az, de mégis… mégis… csak újra… be-beléd szerettem… - zavaromba alig tudtam beszélni. Az arcom szinte lángolt, a szarvaim fényét próbáltam visszatartani, különben kiégette volna mindkettőnk szemét. Nem mertem ránézni a fiúra. Egy ideig mozdulatlanul ült, aztán megmozdította lassan a kezét és az arcomhoz emelte. Óvatosan megfogta az arcom és maga felé fordított. Óvatosan mert csak bármit is csinálni, de nem zavart. Óvatosan hajol oda hozzám, gyengéden értek össze ajkaink először, aztán egyre jobban felbátorodott és én is egy kicsit merészebben mertem közeledni felé. Majd egy kis idő után szétváltunk és egymás szemét néztük. Majd magához húzott és átölelt. Én hozzá bújtam és így ücsörögtünk a parton csendben a csillagokat nézve és egymás dübörgő szívverését hallgatva.