15."Hmm...Ribizli...Nyam-Nyam..."

Sziasztooooook!! Bocsánat a hosszú várakozásért, remélem erre megérte várnotok >< végre, ugyan nem erőszakos úton, de megoldódik a Debi ügy, de többet nem mondok. Annyit, hogy ÚR SÁTÁN! El se hiszem de átléptük a 14000 oldalmegjelenítést! OMK!! (Oh My Kád! Hide és talán Miyo képbe van a sztorijával eme megszólalásomnak) Nagyon szépen köszönöm!! El nem tudjátok képzelni mennyire örültem, amikor megláttam. Majdnem leestem a székről, meg majdnem beszakadt az ágy...meg szegény gitárom is majdnem... De semminek nincs baja! A holnapi strandolásom egy amolyan buli lesz nekem!
Azt szeretném megérdeklődni, hogy közületek MondoConra jön e valaki, és ha igen akarna e találkozni velem és Miyoval? Ha igen akkor szóljatok és megbeszélhetünk egy támpontot ami alapján felismerhettek vagy ahol tudnánk talizni. Sajnos CP-zni nem fogjuk saját magunkat...nem találtam zöld festéket... De ha összejön akkor BTSes pólóba(elöl logó, háttul 93 SUGA) és egy SWAG feliratú sapiba leszek. De még meglátjuk.
Akit érdekel, azoknak mondom(akiket nem érdekel az itt ezt a részt ne olvassa) van egy Facebook csoportunk, ahol néha kis életjelet adok magamról, más irományaimat is megosztom, mesélek esetleg, van már fent 2 vidi, amiből az egyikben Miyo is látható. Szóval, akit érdekel, az IDE kattintva megtalálhatja a csoportot. :) Na de jó olvasást nektek!! ^^

Rias’s pow

Reggel kisírt szemekkel ébredtem, magzatpózban fekve az ágyamon. A reggeli nap fénye kegyelmet nem ismerve támadta a szemem és hófehér bőröm. A fény elől menekülve a fejemre húztam azt a hatalmas pólót, amibe aludtam az utóbbi napokban. Próbáltam a lábaimat és a karjaimat is behúzni a pólóba, ami többé-kevésbé sikerült is, tekintve milyen törpe vagyok. Még fél órán keresztül fetrengtem az ágyamon, de annyira forgolódtam, hogy hirtelen a padlót éreztem magam alatt…meg a macskát… Szegény Mira! Hirtelen világát se tudta, úgy rohant ki a szobából, le a lépcsőn. A nyuszim is ijedten kezdett topogni valahol a szobában a nagy puffanásra. Lassan feltápászkodtam és odamásztam Usagi-sanhoz, hogy megnyugtassam a rémült jószágot. Amikor szegény drágám már lenyugodott levánszorogtam a konyhába és feltettem főni a kávém. Amikor megfőtt rögtön kiöntöttem a bögrémbe. Mert tudni illik „A szerelemnél nincs erősebb…Kivéve a kotyogós kávét. A kotyogós kávé kurva erős.” Pont ezért iszom menő Micimackós bögréből a kotyogós kávémat. Mert én megtehetem.

A jó kis kotyogós kávémmal indultam vissza a szobámba és közbe a tervemet szövögettem. Amikor nagyjából összeállt a terv elhatároztam, hogy megosztom az ötletem néhány megbízható emberrel. Ők lettek a beavatottak!!! A beavatottjaim közé tartozik Miyako, Kelly, Alexy és Hideki. A többieket csak néhány apró részletbe avatok majd be. De még előtte előkerestem pár fontos dolgot. Hangszerek, dalszövegek és meg is volnánk. Amíg öltöztem Lucy ráírt a beavatottjaimra. Milyen jó, hogy ketten vagyok! Mindenki reagált az üzenetekre szinte rögtön és megmondtuk nekik, hogy ebédre jöjjenek. Gyorsan lementem a konyhába főzni. Az ebéd pároltzöldséges csirkecomb volt és rizs. Alig, hogy lezártam a gázt csöngettek. Én a mai napig nem értem, hogy lehettek ilyen koppra pontosak, de mindegy is. Gyorsan ajtót nyitottam a négy bizalmasomnak és betessékeltem őket a lakásba.
- Hmm! Milyen finom illat van itt! – szagolt bele a levegőbe Kelly, amint belépett a házba.
- Mit főztél démonka? – kérdezte Alexy és besétált a konyhába.
- Gyere onnan azonnal! Még csak az hiányzik, hogy Rias konyháját is felgyújtsad! – ment utána Miyo és a pólójánál fogva húzta ki Alexyt a konyhából.
- Az én konyhámat is? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Akart főzni valamit Miyonak reggelire, de nem jól sült el a dolog… Még jó, hogy éppen kimentem inni… - mondta Hideki a fejét fogva. A háttérbe Alexy még mindig nyavalygott, hogy ő be akar menni a konyhába. Lassan ránéztem és reménykedve rám nézett nagy lila szemeivel.
- Alexy… Meg ne lássalak a tűzhely közelében! – adtam ki a parancsot és szegényem elszomorodott. Kelly meg Hide csak nevetett, Miyo meg csak helyeslően bólogatott.
- Olyan gonoszak vagytok! Egyszerű a kicsit bántani! – nyafogott Alexy. Mind ránéztünk, majd a többiek rám.
- Szerintem Rias itt a legkisebb… - mondták kopp egyszerre. Én kicsit csalódottan helyeseltem, Alexy meg inkább csöndbe maradt.

Mint a villám megterítettünk és megebédeltünk. Majdnem az egész lábas kiürült, annyira nagy sikere volt a husinak. Annyira örültem ennek! Ebéd után elpakoltunk magunk után és mind felmentünk a szobámba. Hideki nagyon megindult felfelé és elsőként huppant le az ágyamra. Miyo sértődötten nézett bátyjára az meg mit sem törődve húga szúrós tekintetével nézett körbe szobámban.
- Tetszik a szobád! – mondta mosolyogva. – Valami ilyesmire számítottam, de ez jobb, mint gondoltam!
- Köszi! Rias rendezte be nekem. Mármint… a másik…
- Értettem én elsőre is! – mondta mosolyogva. Olyan rossz, hogy akárhányszor Hidére nézek Castiel jut eszembe. Nagyon hasonlítanak. Annyi hogy Hide normálisabb és magasabb és természetes vörös. Meg a beceneve miatt szomorú leszek…”Menjünk haza Kaneki!”… Abba hagyom, mert ha valaki érti az is elkezd sírni.
- Akárhányszor vagyok itt, mindig elámulok ezen a szobán. – mondta Kelly és ő is leült az ágyra. – Na de mond miért hívtál ide minket. – terelt a megbeszélés oka felé vámpír barátosném.
- Tényleg! Na, ugye Debi eltűntetése a célja a tervnek… - kezdtem bele a mondandómba, de…
- Szuper! Végre megverhetem azt a ribit! – kiáltott fel Miyo.
- Nem éppen… A törvények tiltják az erőszak használatát, kivéve, ha önvédelmi célzatú. – magyarázta Hideki én meg helyeslően bólogattam.
- És én amúgy se tehetem, mert még mindig közveszélyesnek számitok. – mondtam kissé csalódottan.
- Vagyunk! – hallottam belülről Lucy hangját és csak mosolyogva bólogattam.
- Akkor mi a terv? – kérdezte Alexy.
- Ugye tudjuk, hogy Debi énekes… - a többiek csak bólogattak. – És ha kihívom egy párbajra, ahol a többi diák dönti el melyikünk a jobb, a tét pedig, hogy a vesztes elmegy a suliból és békén hagyja… a vörösöket…
- Ezzel az a gond, hogyha látják, hogy melyikőtök az, akkor az alapján szavaznak, kit bírnak jobban.
- Erre is van megoldás. Egy köpenyt, csuklyát vesznek fel, így csak a hangot hallják. – szólt közbe a csukja szakértő Kelly.
- És a magasságuk? – kérdezte Miyo. Tudni illik, úgy fél fejjel alacsonyabb vagyok, mint Debi.
- Varázslattal megoldható, hogy ne lássák a különbséget. – mondtam egy kis gondolkodás után.
- Na, meg is van oldva. De gondolom nem csak ennyi a célod, hogy elüldözd Debit. – mondta Alexy féloldalas mosollyal.
- Hát… Tegnap eszembe jutott egy számomra kedves emlék, amibe egy akkor még kezdetleges dalt énekeltem, amit később Castiellel írtunk át rockosra. Egy csomó ilyen van, meg amit eddig csak ő hallott. Arra gondoltam…
- Ha egy ilyet énekelsz, akkor tuti felismer téged, igaz? – fejezte be a mondandómat Hideki és bíztatóan rám mosolygott.
- Igen…
- Na, akkor ribizli irtás lesz! – kiáltott fel vidáman Kelly.
- … Hmm…Ribizli… Nyam-Nyam… - nyalta meg kicsit a szája szélét szivárványos barátném.

Hétfő reggel

Az iskola kapuja… Ott álltam már lassan öt perce… Nem mertem bemenni. Féltem, hogy vajon mi fogad odabent, vajon mi vár rám azon a kapun túl. De aztán erőt vettem magamon, meg Lucy szinte szó szerint belökött a SAJÁT vektorjaimmal. Az udvaron szinte senki se volt, csak néhány éppen befelé tartó diák. Elindultam lassan a bejárat felé és a kapucnimat közbe a fejemre raktam. Rózsaszín hajjal és vörös szemekkel léptem be, hogy Debi még azt gondolja, nem tértek vissza az emlékeim. Erről is szóltam a többieknek, szóval nem kell megijedni. Ahogy beléptem a folyosón mindenki rám emelte a tekintetét. Az osztálytársaim tudták, hogy én vagyok és elkezdtek tapsolni. A mellettük lévőknek odasúgták, hogy ki lépett be és azok tovább adták. Így végül az egész folyosó tapsolt és kiabálta, hogy ”Szép volt!”, meg, hogy ”Fasza csaj vagy!”, meg a hasonlókat. Egy kicsit meglepődtem, de aztán kicsit zavarba jöttem és lassan odamentem az osztályomhoz. Bent is ujjongás fogadott. Lassan odamentem a még üres padomhoz és leültem a fal melletti székhez, letettem a cuccaimat és a padra dőltem. Majdnem elaludtam. Sokáig fent voltam, hogy megtaláljam a megfelelő dalokat. Úgy beszéltük meg, hogy legyen kettő dal, de azért többel is készüljek, lehet, hogy kell ráadás. De nem tudtam sokáig szunyókálni, mert Yuko, Rosa és Brooklyn már ott is voltak, hogy beszélgessünk. Mindenfélét kérdeztek. Aggódtak a pénteken történtek miatt, kérdezték, hogyan nyertem vissza az emlékeim, amire az volt a válaszom.
- Legyen elég annyi, hogy ketten vagyok. – mondtam és a fejemre böktem. Miyo, aki időközben társult, csak helyeslően bólogatott, de a többiek nem értették. Majdnem becsöngetésig beszéltünk, de éppen hogy becsöngetés előtt belépett a vörike a terembe. Amikor odanézett a helyére először ideges lett, hogy megint az ő padjánál csövelnek, de amikor meglátott engem lefagyott. Nem nagyon akart odajönni a péntekiek után. Végül megkérte Lysandert, hogy had üljön oda mellé. Miyo pedig ennek örömére odaült mellém és otthagyta Alexyt egyedül a padjában. Vagyis, csak majdnem, mert Kenitn meg beült Alexy mellé, így szinte az egész csapat egy kupacban volt. Rosa és Yuko előttem, Alexy és Kentin mellettünk, előttük Kelly és Brooklyn és kettővel előttünk Asia és Nataniel. Deborah valahol a tőlem legmesszebb eső padban ült. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy” Háleluja!”, de azé’ na… Nem csinálunk ilyet.

A harmadik szünetbe kimentem az udvarra, mert láttam arra indulni Deborat. Amíg kerestem elővettem a cigis dobozom és az öngyújtóm. Nem vagyok szívbajos, nem érdekelt, hogy észrevesz esetleg egy tanár, hogy ott dohányzom az udvar közepén, de muszájnak éreztem, hiszen Debihez készültem odamenni. Amikor megtaláltam a kertészklub egy kis elhagyatott részében odasétáltam hozzá.
- Mi van Sátánka? Visszatértek az emlékeid és azért jössz, hogy leverd rajtam a ”büntetésem”? – kérdezte gúnyos hangon.
- Igen, visszatértek az emlékeim... – kezdtem bele és meglepetten nézett, rám, hogy hogyan lehet ilyen hamar. – mert nem vettél észre egy fontos dolgot…
- Micsodát? – kérdezte meglepetten.
- Hogy nem vagyok egyedül. – mondtam és a hangom mellett Lucy hangja is kihallatszott. Deborah kicsit megijedt, majd mintha egy lámpát kapcsoltak volna a fejébe halvány vigyorra húzta a száját.
- Vagy úgy! Akkor benned van az a nyomorult mészáros diclonius. – mondta gúnyos hangon.
- Kit nevezel te nyomorultnak! – őrjöngött Lucy és már majdnem nekiment a lánynak, amikor sikerült megállítanom.
- A te helyedben nem eresztenék el ilyen megszólalásokat, mert hamar holtan fogsz itt feküdni. – mondtam idegesen. – De nem ezért jöttem.
 - Akkor meg?
- Kihívlak téged egy ének versenyre. A vesztes elmegy az iskolából és békén hagyja Castielt.
- Ez nem rossz… Milyen dalokat kell és mikor? – kérdezte mosolyogva.
- Saját munkát, lehet kérni kíséretet, pénteken a tornaterembe az órák után. Köpenyt kapsz majd, hogy ne tudják, hogy melyikünk lép fel éppen.
- Áá! Így a hang alapján dönt a tömeg.
- Pontosan! Még a magasságkülönbséget is megoldom. A megkülönböztetésünket meg a köpenyhozónk oldja meg.
- És mennyi dalt kell hozni?
- Kettőt, de azért készülj többel, mert lehet kell ráadás. – mondtam teljesen nyugodtan.
- Jó. De csak szólok, hogy én a koromhoz képest egész híres vagyok és ha lesz gitárosom, akkor debütálhatok végre, mint énekes.
- Te meg elfelejted, hogy én meg elf vagyok. – mondtam egyszerűen. Az elfek híresek a zenei képességeikről. Tudni illik, az elfek a házaikat is ősnyelvi énekléssel alakítják ki. A fáknak énekelnek, amitől a fák olyan formájúra nőnek, amilyenre szeretnék, így a fának se esik baja és az elfek is boldogok.
- Akkor péntek.
- Péntek.

PÉNTEK 13

- Riaas! – jött oda hozzám szinte futva Kelly.
- Kelly, nyugi! Nem kell futni! – mondtam mosolyogva lihegő barátosnémnak.
- Meghoztam a köpenyeket. Két színben van. – mondta lihegve.
- Okés! Majd a nagyszünetbe odaadod őket, úgy hogy mások ne lássák, aztán majd elosztjuk, hogy te se tudd melyik kié. – mondtam mosolyogva.
- De ne mááááá’! – nyavalygott barátnőm.

Harmadik szünetben, amikor üres volt a terem odaadta a két köpenyt. Egy szürkét és egy feketét. Elraktam a táskám legmélyére és ott is maradtak, a párbaj kezdetéig. A hét végére az egész suli a verseny lázában éget. Az igazgatónő annyira beleélte magát, hogy zsűritagokat is szerzett. Sőt, meséltem papinak és azt mondta, hogy lehet eljönnek Riassal. De jó… Annyira lázba jöttek, hogy színpadot raktam a tesiterembe és a pénteki tesiórák el is maradtak. A terembe sötétet csináltak és reflektorfényeket is szereltek a plafonra. Annyira izgatott volt mindenki, hogy otthon is elmesélte, és egy csomó szülő jött el megnézni, milyen a színvonal a művészeti szakon.

A kezdés előtt bevonultunk az öltözőbe, ahol már Debora várt és készülődött. Amikor mindenki kiment választott egy köpenyt és sok sikert kívántunk egymásnak. Azért mert utáljuk egymást, mégiscsak felnőttek módjára kezeltük a versenyt. Nem oltogattuk egymást, hanem tisztességesen elköszönve vártunk az ajtónál a felkonferálást várva. Amikor már senki mást nem vártunk és a tanárok bezárták a terem ajtajait a tök sötétbe a színpadra sétált Miyo, aki a verseny ”házigazdája” volt.
- Szép napot mindenkinek! Köszöntök mindenkit ezen a különleges és nem mindennapi iskolai eseményen. Én leszek a házigazda, a nevem Miyako Rainbow. – a tömeg soraiból barátaink és a barmok tapsoltak és fütyültek a leghangosabban. – Mielőtt belevágnánk, had mondjam el, pontosan a verseny célját és mi a sorsa a vesztesnek. Az ok egy már jó ideje tartó összetűzés és már az előző évben elkezdődött botrány, amiről akkor még fogalmunk se volt. A tét? A tét mindkét félnek az itt maradás. Emellett az egyik félnek élete szerelme, és ezt ne úgy értsék, mint egy kis diák szerelem. Egy olyan erős kapocs, ami hasonló a vérfarkasoknál a bevésődéshez, de még annál is erősebb. Úgy hívják kiválasztás. – a tömeg soraiba sokan összesúgtak, hogy ilyen fiatalon. – Aki nem tudja, a kiválasztás egy démonok közt létrejövő kapcsolat, ami akár az első szemkontaktus alkalmával is kialakulhat. Ezek után a felek, ha hasonlítanak, akkor a személyiségük egy irányba változik tovább és egy örökös kötelék alakul ki. Ha megvan a kiválasztás, a felek soha nem lesznek képesek másba beleszeretni, hiszen megtalálják a tökéletes párjukat.
- Milyen romantikus! Miért nem vagyok démon! – jelent meg Alexy is a színpadon és Miyo mellé állt. – Elnézést a késésért, csak olyan jó volt hallgatni, ahogy magyaráz. – nézett elvarázsolva párjára. – Én vagyok a másik házigazda, Alexy Ice. – mondta vigyorogva.
- Szuper! Drágám, ha már ideértél, akkor magyarázd el a másik fél dolgait. – veregette meg bíztatóan Alexy vállát Miyo.
- Igenis! A másik fél egy gitárost keres maga mellé, aki a stílusa és a megjelenése miatt még jobban fellendítené, az eddig még nem túl fényes karrierjét. A gitáros, akit kiszemelt magának a másik versenyzőnk kiválasztottja. Hát nem izgalmas?
- De igen! A versenyzőink köpenyt viselnek, hogy ne a személyük, hanem a hangjuk és az előadásuk alapján szavazzanak. A szavazatokat fél percenként elhaladó elvarázsolt süvegekbe kell bedobni. Papírt a székek karfáján, tollat pedig a karfa alján lehet találni. A papírra annyit kell felírni, hogy fekete vagy szürke. – magyarázta teljesen érthetően Miyo. Meg is lepődtem a teljesítményen!
- De ne húzzuk tovább! Kérem a szürke versenyzőt, fáradjon a színpadra! – mondta Alexy. – Amíg feljön ide, addig elmondom, hogy a versenyzők saját dalokkal indulnak. Összesen kettővel, de ráadást lehet kérni a végén. – amikor Debi felért a színpadra Miyoék lementek. A hárpia intett a DJ-nek(Arminnak), hogy mehet a zene. Nem volt rossz, de az refrén kicsit… fura volt… legalábbis nekem.

Adj! Adj! Adj egy férfit éjfél utánra!
Senki nem segít elkergetni az árnyakat.
Adj! Adj! Adj egy férfit éjfél utánra!
Vigyél át a sötétségen egészen a napkitörésig.

Hát nem tudom. Debinek nincs rossz hangja, van benne valami érdekes, amitől nem átlagos. A dal se volt rossz. Olyan… hozzá illő. A közönség megtapsolta és néhányan összesúgtak. Nem figyeltem arra, hogy mit, csak arra, hogy mindjárt én jövök. Aztán meghallottam azt a mondatot, hogy ”a fekete versenyzőt kérjük a színpadra” és nagy levegőt véve elindultam fel a színpadra. Belegondoltam, ha elrontom, akkor itt kell hagynom az osztályom és Castielt. Most lehet azt gondoljátok, hogy egy kis verseny miatt nem kéne elmennem, de ez igen is komoly és beleegyeztem. És egy Gremory mindig állja a szavát. Felsétáltam a színpadra, reflektort kicsit halványabbra vették és zöld fénnyel világított rám. A tömegben megkerestem a szememmel Castielt, aki feszülten figyelte a színpadot. Armin felé biccentettem és ő halvány bíztató mosoly kíséretében berakta a zenét.

Elküldtek, hogy szerencsét próbáljak.
Egy láda tele gyémánttal és arannyal…
A ház ébren volt árnyakkal és szörnyekkel
A folyosón vízhangoznak.

Egyedül ülök az ágyamban.
Sírok ”Eljönnek értem”
És próbálom magamban tartani ezeket a titkokat.
Az elmém olyan, mint egy halálos betegség.

Nagyobb vagyok, mint a testem.
Hidegebb vagyok, mint ez az otthon.
Gonoszabb vagyok, mint a démonaim.
Nagyobb vagyok, mint ezek a csontok.

És a gyerekek sírnak:
”Kérlek állj,megijesztesz!”
Nem tudok segíteni ezen
a borzalmas energián
Istenem, tényleg félned kéne tőlem?
Ki irányít engem?

Járkáltam üres órákig,
Felugrottam a legcsekélyebb hangokra.
És nem bírom elviselni a személyt bennem.
Minden tükröt megfordítottam.

mint ez az otthon.
Gonoszabb vagyok, mint a démonaim.
Nagyobb vagyok, mint ezek a csontok.

És a gyerekek sírnak:
”Kérlek állj,megijesztesz!”
Nem tudok segíteni ezen
a borzalmas energián
Istenem, tényleg félned kéne tőlem?
Ki irányít engem?

Láttam, hogy a közönségbe néhányan megborzongtak, ahogy énekeltem, ahogy Castiel szemei elkerekedtek a szöveget hallva. A fények elaludtak és én lesiettem a színpadról. Amíg én leültem a színpad mögött az egyik padra, addig Debi elindult a színpad irányába, hogy megint ő mehessen fel. Bár most már nem tűnt annyira magabiztosnak, mint az elején, de amint odaállt a lépcső elé ez a pillanatnyi bizonytalanság el is tűnt a szeméből és újra magabiztosan várta, hogy szólítsák. Amikor Miyo nagy nehezen felmászott, hogy felhívja a szürke köpenyesünket Debi fellépett a lépcsőre. Amikor beállt a helyére a reflektor újra vakító volt és halvány rózsaszín fénnyel világított. Ez a dal is valami…szenvedélyes szerelmes dal volt, aminek már a címe is sejtette a dal tartalmát… Minden szerelmed add nekem a dal címe… Hát igen…Debi dala…

Ne pazarold másra a rajongásod!
Minden szerelmed nekem add!
Ne vesztegesd el érzelmeid!
Minden szerelmed nekem add!

”Nos… igen… Mindenhol ezek a tipikus szerelmes dalok. Erre én mit éneklek mindig? Valami zúzós szókimondó, vagy sirató számot, amit még annó írtam tízen pár éves koromban. Igen… De nem baj! Akkor is megcsinálom!” Folyton ezek a gondolatok jártak a fejemben, miután Debi első dalát meghallottam. De nem érdekelt igazából. Csak a cél lebegett a szemem előtt. De Miyo megmondta, ha esetleg nem nyernék, akkor megverjük a ribit!

Debi lejött és dobott felém egy önelégült vigyort, amikor elhaladt előttem. A tömegbe a kis szerelmes szüzek (én csak így hívom őket) sikonyáltak és felállva tapsoltak. Castielt kerestem, aki unott tekintettel, a szemét forgatva beszélt a mellette ülő Hidekivel, aki szintén a szemét forgatta és fintorgott. Aztán Miyo felsétált és felhívott engem. Alexy és Kentin időközben előszedte a gitárokat és a dobot és addig tartották a kezükben, amíg egy vektorral el nem vettem tőlük. Néhányat pengette rajtuk és aztán elkezdtem játszani a dalomat… a dalunkat. Az első, mondjuk, hogy hozzá írott dalomat. Ezt akkor írtam, amikor még nem tudtam Lucyt irányítani és minden pillanatban attól féltem, hogy elvesztem a kontrolt és ez akár Catsiel életébe is kerülhetett volna. De amikor mellette voltam, nem éreztem Lucy jelenlétét, mintha eltűnt volna. Úgy éreztem, hogy ha ő mellettem van, akkor nem kell félnem… hogy bármire képes vagyok…

Mayday! Mayday!
A gép lassan süllyed.
Azt hiszik megőrültem,
De ők nem ismerik az érzést.

Körülvesznek,
Köröznek, mint a keselyűk.
Megakarnak törni
És kimosni belőlem a színeim.
(kimosni a színeim)

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

Nem állíthatom
Ezt a beteges átvételt.
Ellenőrzés alatt tart
És magával ragad a semmibe.
Segítened kell,
Nem harcolhatok
Örökké.
Tudom, hogy nézel,
Érezlek itt kint.

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

Repíts át az alábbi falakon!
Repülj örökké!
Ne engedj el!
Szükségem van egy gyógyítóra,
Aki enyhíti a fájdalmamat,
Amikor én válok,
A legnagyobb ellenségemmé.
A legnagyobb ellenség!

Repíts a magasba és énekelni fogok.
Oh, mindent rendbe hozol.
(rendbe, rendbe, rendbe)
Egyek vagyunk, ugyan azok.
Elrepíted minden fájdalmam.
(elrepíted, elrepíted, elrepíted)
Ments meg, ha a
DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

MENTS MEG, HA A DÉMONAIMMÁ VÁLOK!

A dal végére szinte mindenki felállt és tapsolt, de Castielt nem láttam a helyén. Hidekire néztem, aki csak mosolygott én pedig értetlenül néztem rá. Amikor viszont a két székkupac közti kis folyosóra néztem Castiel állt velem szembe, szinte csak pár méterrel előttem. A szemébe lehetett látni, hogy kavarognak a fejében a gondolatok, a szeme sarkába apró könnyeket véltem felismerni. Én lejjebb léptem a lépcsőkön és közelebb mentem hozzá. Láttam, hogy mozdul a keze, de nem merte felém emelni.
- Sajnálom… Sajnálom… - suttogta és rám nézett szép szürke szemeivel. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted végig és hogy egy kis succubusz miatt elfelejtettelek… - suttogta lehajtott fejjel. Én óvatosan odamentem mellé és megfogtam a kezét, mire meglepetten felkapta a fejét.
- Semmi baj! – mondtam neki mosolyogva.
- De… Mi az, hogy semmi baj? Elfelejtettelek! Miattam kerültél ebbe a helyzetbe, miattam… - mondta volna tovább, de én a szabad kezemet a szájára tettem.
- Semmi baj! Nem a te hibád! – mondtam kedvesen. Az előttem álló démon szeme elkerekedett, majd a szeme sarkába bújó könnycseppek lefolytak az arcán. Megszorította a kezemet és a másik kezével a másik kezemért nyúlt, ami még mindig a szájánál volt.
- Miután ennek itt vége és már besötétedett eljössz sétálni velem? – kérdezte halkan. – Valamit még meg kell beszélnünk. Egyből értettem mire gondolt és mosolyogva bólintottam. Lassan elengedtem a kezét és elindultam a színpad felé, ahol a bőgő Alexy és a könnyeivel küzdő Miyo volt. Mosolygva álltam oda melléjük, ahol már Debi is állt. Castiel visszament a helyére és a hajával takarta az arcát, hogy Hide ne lássa. Hideki dobott felém egy elismerő vigyort.
- Kérjük… - kezdett bele Miyo a szemét törölgetve. – Hogy még a most utoljára elhaladó süvegekbe tegyék a szavazatukat, hogy számolhassunk. Pár perc feszül várakozás után megkaptuk az eredményeket. Miyo a kezébe vette a FEKETE borítékot és megnézte a benne lévő nevet. Próbálta elfojtani az érzéseit, így poker faceval nézett a közönségre. – Az eredmények megszülettek… - igen… ugyan azt csinálta, mint az X-Factorban meg a hasonló helyeken szokták… nem mintha nézném ezeket… - Nem mondanám, hogy szoros versenyről beszélünk. A zsűri szavazatai döntő súlyúnak számítottak volna, de ők is mind ugyan arra a személyre szavaztak.
- Hugi, ha így folytatod, otthon nem kapsz kaját! – kiabálta be a tömegből Hideki, mire a tömeg elkezdett kuncogni.
- Kuss Hide! Nem látod, hogy fontos dolgom van?! – szólt oda bátyjának a lány.
- De elég zavaró, hogy húzod a dolgot! Megtennéd, hogy sietsz, mert még megbeszélni valóm van a melletted álló hölggyel! – szólt oda Castiel is, amikor már megnyugodott nagyjából és tudott nyugodtan beszólogatni újra.
- Persze Vörös… - majd leesett neki és oda fordult hozzám. – Megbeszélni valótok? – kérdezte értetlenül.
- Ennyire sík te se lehetsz… Lucifer apám segíts nekem! – fogtam a fejemet.
- A halottakat ne emlegessük! – szólt oda hozzám a zsűri egyik tagja, aki szintén csuklyát viselt. Persze megismertem a hangját és mosolyogva szóltam oda neki.
- Bocsi, igazad van papi! – mondtam mosolyogva, a tömeg szeme meg a zsűri felé vándorolt és elkerekedett szemekkel néztek oda. Papi levette a kapucnit és így látszott karmazsin vörös haja és fehér arca, ami olyan volt, mint egy huszonnyolc éves halandó férfié.
- Csá öreg! – kiáltott oda Castiel, papi pedig vigyorogva intett neki.
- Na de halljuk az eredményt! – szólalt meg Rias papi mellől, mert igen, ő volt a másik zsűritag, a harmadik meg mama, Venelana Gremory. Ezt én se tudtam, csak az eredmény várása közben fedeztem fel a dolgot.
- Igenis sátánasszonyom! – mondta tiszteletteljes hangon Miyo. – A nyertes a fekete köpeny alatt megbúvó szerelmesünk, Rias Gremory! – kiáltotta el vidáman az eredményt és a tömeg sikoltozva és tapsolva, szinte egy emberként ugrott fel a helyéről. Örömömben Miyo nyakába ugrottam és majdnem kipréseltem a szuszt barátosnémből. Debi idegesen és kétségbeesetten trappolt le a színpadról. És mivel az igazgatónő is tudta a feltételeket Debora után ment megbeszélni a dolgot. De ez engem már nem érdekelt. Amikor elengedtem Miyot valaki a derekamnál fogva magához szorított és felemelt. Rögtön tudtam ki az, így amikor letett egyből megfordultam és szorosan megöleltem. Ő először meglepődött, majd levette a kapucnit a fejemről és ő is átölelt.

Miután minden gratulációt és örömködő ölelést megkaptam elmentem és összeszedtem a cuccaim. Kint már eléggé besötétedett, mert még ráadást is kért a tömeg. Lassan mindenki hazament és kiürült az iskola udvara. A tornaterem kijáratánál egy ácsorgott és én mosolyogva mentem oda az öltözőből kilépve. Mosolyogva álltam oda mellé.
- Merre tervezel menni? – kérdeztem Castielt.
- Gondoltam elmehetnénk a folyópartra, ott még szerintem nem jártál.
- Nem, tényleg nem. – indultam el lassan, de Cast meg se mozdult. Hátra fordultam megnézni mi van. Ő csak állt és engem nézett. A hold fénye pont rávilágított az udvar azon részére, ahol álltam. Visszaléptem felé és odanyújtottam az egyik kezem és rámosolyogtam. Ő visszamosolygott és megfogta a felé nyújtott kezem.

A folyópart gyönyörű volt. A hold fénye miatt a víz úgy csillogott, mintha csillagokat vitt volna az ár. Lassan lementünk a folyóparti füves részre és leültünk.
- Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem rá végül én.
- Hát… tudod… kérdezted, amikor nem voltak emlékeid, hogy még most is úgy van e, mint két évvel ezelőtt…
- Mármint micsoda? – kérdeztem vissza, mert hirtelen nem esett le. Aztán láttam a srác piros arcát és egyből megértettem. – Ja… tényleg…
- És azt mondtam, hogy majd akkor válaszolok, ha meglesznek az emlékeid és a mostani érzéseid vannak benned… vagy nem tudom, hogy mondjam…
- Értem… értem… - mondtam és a szarvaim maguktól is rózsaszínen kezdtek izzani.
- És a válaszom, hogy nem… - mondta a srác, mire hirtelen megijedtem és elszomorodtam. – nem úgy vannak, mint akkor, mert ez már más. Amikor nem tudtam, hogy te vagy az, mert annyit változtál először nem éreztem azt, mint annó. De… kezdtem elfeledni a régi éned, mert ebbe a mostaniba még jobba beleszerettem, mint abba akkor régen. Anélkül, hogy tudtam volna a kiválasztásunkról, anélkül cselekedtem és így megadatott a lehetőség, hogy újra beléd szeressek. – amikor befejezte rám nézett a gyönyörű szürke szemeivel… Hirtelen nem tudtam mit mondani… sose gondoltam volna, hogy a flegma, bunkó Castiel szájából egyszer ennyire megható, kedves mondatokat hallhatok, amitől ha lehetséges még jobban beleszeretek.
- É-Én is teljesen így voltam ezzel… Én se tudtam, hogy te vagy az, de mégis… mégis… csak újra… be-beléd szerettem… - zavaromba alig tudtam beszélni. Az arcom szinte lángolt, a szarvaim fényét próbáltam visszatartani, különben kiégette volna mindkettőnk szemét. Nem mertem ránézni a fiúra. Egy ideig mozdulatlanul ült, aztán megmozdította lassan a kezét és az arcomhoz emelte. Óvatosan megfogta az arcom és maga felé fordított. Óvatosan mert csak bármit is csinálni, de nem zavart. Óvatosan hajol oda hozzám, gyengéden értek össze ajkaink először, aztán egyre jobban felbátorodott és én is egy kicsit merészebben mertem közeledni felé. Majd egy kis idő után szétváltunk és egymás szemét néztük. Majd magához húzott és átölelt. Én hozzá bújtam és így ücsörögtünk a parton csendben a csillagokat nézve és egymás dübörgő szívverését hallgatva.

14. A démoni sors

- Szenvedj te is úgy, mint én! – mondta gonosz hangon Lucy. Már készítettem magam a fájdalmakra, már amennyire arra az iszonyatos mennyiségű gyötrelemre fel lehet készülni, amit Lucy átélt és átad nekem minden egyes alkalommal. De az áradat helyett csak Lucy nevetését hallottam, ami nem a megszokott nevetése volt. Ez kedves nevetés volt. – Nyugi, csak ugratlak! Nem akarlak bántani! Eleget szenvedtél te nélkülem is. Meg már eleget kaptál régen, amit most így utólag már kicsit bánok.
- De…de miért csináltad régen? Miért voltál olyan velem? – kérdeztem értetlenül.
- Amikor megtudtam, hogy egy kis hercegnő és sátánka testébe kerültem, egyből ellenszenves lettél. Egy kis elkényeztetett kislány sose fog engem megérteni. Legalábbis régen ezt gondoltam… De aztán láttam miken mentél keresztül, amikre még én is rátettem egy lapáttal rájöttem… Rá jöttem, hogy tévedtem… Egy egyáltalán nem elkényeztetett, normális, kissé visszahúzódó vagány csaj lett belőled és eléggé megkedveltelek.
- Kö-Köszönöm! – hirtelen nem is tudtam mit reagálni.
- Van más oka is annak, hogy most szóba álltam veled… - folytatta a diclonius és érdeklődve hallgattam. – Mivel nekem se jó, hogy nem emlékszel semmire, ezért segítek visszahozni az emlékeidet.
- De hogyan? – kérdeztem értetlenül.
- Mivel olyan amatőr volt a csaj, hogy nem vette észre, hogy ketten vagyunk, így az én emlékeimet nem tűntette el, csak a tiédet. Így visszatudom adni őket. – már felcsillant a szemem és teljesen belelkesültem, de Lucy visszahúzott a földre. – De ez eltarthat egy darabig. Akár napokig is. Szóval pont kapóra jön az eltiltásod… - az elf képességemet kihasználva magáról egy „hologrammos” képet csinált a szobámba, hogy mégse egy hanggal kommunikáljak. – Kezdhetjük? – kérdezte én meg egy nagy bólintással válaszoltam neki. – Akkor hajrá!

Deborah’s pow

A tervem elég jól ment. Megszabadultam a kis szajhától és már semmi akadálya, hogy magammal vigyem Castiel. Bár kissé meglepett az az iszonyatos energia, ami megakadályozta a próbálkozásomat, de mivel már a kiscsaj nincs itt, nem lesz gond. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi legyen a következő lépés. Most mindenki azt hiszi, hogy a kis démonka behúzott nekem egyet, amikor beszélgettünk. Most ő a rossz kislány. És még ha a barátai meg is akarják győzni a többi diákot, az igazgatónő az én pártomat fogja, mert tisztába van vele, hogy Rias mennyire kis instabil személyiség. Így már szinte teljes a győzelmem. Már csak Castielt kell visszaszerezni. És ha még a drága Hideki is velem jönne… Két legyet egy csapással! Ahogy hallottam, hiába piszkálják egymást egyfolytában Hideki Rias legjobb haverja és nem óhajtja cserben hagyni a démonkát.

Másnap teljesen felkészülve, elégedetten léptem be az iskola kapuján. Megvolt, mit kell tennem. Szépen bementem a suliba, sokan megkérdezték, hogy jól vagyok e. Szerintem már mindenki tudta, hogy behúztak nekem. Ahogy viszont elhaladtam a két felettünk lévő ”b”s osztály előtt két utálkozó szempárt láttam. Az egyik a végzősök közt Hideki volt(mily meglepő), a másik a tizenegyedikben Kaito volt, szintén a Dark családból. Az évfolyamtársainknál is találtam egy Darkot, aki ha a tekintetével ölni tudott volna, már halott lennék. Az osztályba belépve se változott a helyzet. Egy kupacba gyűlve ültek Rias kis barátai és Castiel is. Bár kicsit kevesebben voltak, mint előtte. Most csak a kis szerelmespárunk (Alexy és Miyo) a kis szép szemű farkasunk és a tegnap érkezett új csajszi volt. Azt hiszem Brooklyn a neve. Amint beléptem az említett csoport gyűlölködő szemekkel nézett rám. Miyako szeme vörös volt az idegtől. Odadobtam nekik egy vigyort és elmentem a többi hülyéhez beszélgetni. Mindenki aggódott értem. A kis Melody és az idegesítő vigyori Iris egyfolytában körülöttem ugráltak, hogy minden rendben van e.

Kelly és Rosa is odavándorolt a kis színes durcás csoporthoz és érdeklődtek a dolgokról. Amikor elmesélték nekik először elképedtek, majd rám néztek és a szemükbe nekik is látszott a gyűlölet. Persze, engem nem érdekelt. Ez csak néhány ember. A többség mellettem áll. Bár az problémás, hogy az összes Dark ellenem van. Öt rohadt jól kinéző, tehetséges srác, akik nagyon erősek, és egy nagyon erős hugica. Szép kis család. Engem leginkább az izgatott, hogy Castielt megszerezzem. A többi idióta hidegen hagyott. De nem rögtön csábítom el a vöröskét. Előbb fájdalmat okozok a zöldikének még jobban.

A harmadik órát követő szünet a leghosszabb az ebédszünet után, így ezt a szünetet választottam arra, hogy beszéljek Catsielellel. Éppen a szokásos padon ücsörgött és szívta a cigijét. Elég sápadt arca volt és maga elé bámult. Tekintete üveges volt és nagy árkok voltak a szeme alatt. Lassan sétáltam oda hozzá.
- Szia cicus! – köszöntem neki. Ahogy meghallotta hangom összerezzent és szeme sarkából rám nézett. Majd felállt és elindult a kertész klub felé. Nem is akart tudomást venni rólam. Én viszont követtem. – Mi van cicus? Mi a baj? Miért kerülsz? – kérdeztem mézes-mázas hangon.
- Ne hívj így, és ne kövess! Nem akarok beszélni veled! Kopj le! – mondta ingerülten és egy pillanatra se nézett hátra vagy lassított le. Én viszont eltökéltem, hogy végrehajtom a tervem, szóval eszem ágában se volt békén hagyni.
- De csak beszélgetni akarok veled.
- Azok után, amit csináltál még beszélni akarsz velem. – mondta ingerülten és erőltetetten felröhögött. – Ugyan! Ezek után ne is reménykedj benne, hogy veled megyek! – mondta és megállt és végre szembe fordult velem. Amikor ránéztem az arcára nagyon megijedtem. A szemével ölni tudott volna és szinte vörös volt a gyűlölettől és a dühtől. A szeme szó szerint szikrákat szórt, hiszen a családja képessége az elektromossággal és a viharral függ össze. Tényleg megrémített. Még sose láttam ilyennek. – Amikor együtt voltunk, akkor is manipuláltál és csak nem olyan rég múlt el a hatása.
- Nem tudom, mire gondolsz. – mondtam és próbáltam a lehető leghihetőbben hazudni.
- Egészen év elejéig még az a név, hogy Rias eszembe se jutott. Akármennyire is erőlködtem, hogy felelevenítsem azt a rózsaszínhajú lányt nem sikerült, mert valami meggátolta. Na, rémlik már valami? – kérdezte idegesen. Ijedtembe megpróbáltam közelebb menni hozzá, hogy megtudjam érinteni és ezzel megnyugtatni. Sikerült megérintenem a kézfejét és erre megállt. A tekintete ködös lett. Sikerült gondoltam magamban. Megfogtam a kezét és lassan elkezdtem beszélni hozzá.
- Cicus, figyelj nagyon rám! Felejtsd el azt a lányt! Nem tudod ki az a Rias Gremory! Nem ismersz egy rózsaszín vagy zöld hajú Rias nevű lányt se. Elfelejted, hogy egyáltalán létezik ilyen személy. – ahogy ezt végigmondtam Castiel tekintete élettelen lett. Amikor végeztem elengedtem a kezét és az élet visszatért szemeibe. Én elégedetten elsétáltam onnét és hagytam, hogy magához térjen a kis vörös. A továbbiakban csak néznem kell a műsort.

Miyako’s pow

A hosszú szünetbe kint ücsörögtünk a szokásos padunkon és az új csajszival beszélgettünk. A drágám ölében ültem, mellettünk Kelly és Rosa foglalt helyet, meg persze Brooklyn.
- Szóval, az a rózsaszín hajú csaj Rias Gremory? Akit tegnap láttam Castiellel? – kérdezte az új vámpírkánk.
- Igen. – válaszoltam kicsit szomorúan.
- És Deborah, az a ribancforma kitörölte az emlékeit és ezért megint közveszélyes lett?
- Igen. Elakarta tűntetni a törpét, hogy Castielt akadály nélkül magával vihesse. – mondta Alexy idegesen.
- Az a ribanc! Leütöm! Kiszívom az összes vérét! Elrúgom a holdig! – idegeskedett Kelly.
- Ne szívd ki, a végén még gyomorrontásod lesz! – mondta Rosa fintorogva. Próbált higgadtnak tűnni, de belül ő is majd felrobbant a dühtől. A suli felől Hideki közeledett felénk.
- Csá! Történt valami? – kérdezte kedvenc bátyókám.
- Csak annyi, hogy mindenki ideges, vagy Debi vagy Rias miatt. – mondtam egyszerűen.
- És szinte mindenki azt hiszi, hogy a törpe a rossz. – mondta Hideki. – Igaz? – csak bólintottunk és lehajtott fejjel ültünk csöndben. Nem tudtuk mit kéne tennünk. Ha Riasnak lejár az eltiltása, akkor mindenki utálni fogja. Bár senki nem merne szembeszállni vele, hiszen Sátán. De mindenki utálkozva nézne rá még néhány évig. Hacsak közben el nem felejtik az ügyet. De ha nem… akkor így marad még két és fél évig. És ezt mind tudtuk. Közbe a kertészklub felől egy ismerős hülye közeledett felénk.
- Mi van Cast? Olyan nyúzott fejed van! – mondta Hideki kicsit gúnyolódva.
- Fogd be colos! Nem mintha a te fejed nem lenne az! – vágott vissza az alacsonyabb vörös.
- Ezt megjegyzem! – vigyorgott rá Hide.
- Tudsz valamit Riasról? – kérdezte Alexy aggódva. Castiel értetlenül nézett ránk. Mintha valami világrengető hülyeséget mondott volna a drágám.
- Kiről? – kérdezte értetlenül a vörös.
- Riasról! A törpéről tudsz valamit? – kérdezte Kelly.
- Most komolyan, kiről beszéltek? – kérdezte Castiel kicsit ingerülten. Én hirtelen felpattantam és odamentem a vörös démonhoz és felpofoztam.
- Ne most kezdj el hülyeségeket beszélni, amikor mindenki aggódik! Azt ne mond, hogy nem tudod, ki az a lány, akiért annyira oda vagy! – mondtam idegesen. A szemem vörös lett. Akármennyire ideges lettem, attól még féltem… féltem, hogy megint Debi keze van benne a dologba.
- Miről beszélsz? Nem ismerek ilyen csajt! És hogy mondtad? Odáig vagyok érte? Ha így lenne, akkor csak tudnám kiről beszéltek. – mondta ingerülten a vörös.
- Ne… Nem tudod ki Rias… - motyogtam magam elé.
- Mégis honnan kéne tudnom?! – kérdezte idegesen. – Sose hallottam még ezt a nevet! Most ha megbocsátotok! – mondta és elviharzott az épület felé.
- Ez meg… mi volt? – kérdezte halkan Kelly. Mindenki ledermedt ettől a beszélgetéstől. Még én is… Aztán szinte egyszerre mindenki megértette a helyzetet.
- Az az átkozott ribanc! Nem volt elég az, amit Riassal művelt? Még Castielt is… - motyogtam idegesen. Alexy hideg kezeit éreztem a vállamon, ami egy kicsit megnyugtatott. De a düh megmaradt továbbra is.

3 nappal később

Castiel’s pow

Ragyogóan sütött a nyári nap. Éppen a nyaralásomat töltöttem a Gremory birtokon. Kint fogócskáztunk a kertben Riassal, Lord Gremory lányával, amikor a kertnek egy elhagyatott zugába értünk. Gyönyörű érintetlen zöld mező volt azon a helyen. A rét közepén egy hatalmas virágzó cseresznyefa állt. A fának egy vastag ágán egy hintaágy lógott. A hintaágyon egy lány ült. Élénk rózsaszín hosszú haja lágyan omlott vállára. A gyenge nyári szellő enyhén megmozgatta az élénk tincseket. Nagy vörös szemei voltak, amikkel egy papírlapra koncentrált és csak néha pillantott fel a papírról. Akkor is az előtte lévő ágakra nézett, amik tele voltak rózsaszín virágokkal. A virágok közt átszűrődött a nap fénye és ráragyogtak a lányra. Amikor megláttam megálltam és ámulva figyeltem a szinte délibábnak tűnő jelenséget.
- Ő kicsoda? – kérdeztem halkan a mellettem álló vörös lánykát.
- Ne menj oda hozzá! Senki nem mer odamenni. Még apuci se. – mondta ijedten.
- Mért? Ő kicsoda? – kérdeztem újra.
- Az unokatestvérem ****. Amikor a szülei meghaltak majdnem ő is odaveszett, mert megvédte Akenot. Nagyon instabil ezért mindenki fél tőle.
- Én odamegyek hozzá. – mondtam halkan és lassú léptekkel elindultam felé, amikor Rias kis kezeivel megfogta a karom, hogy megállítson.
- Ne menj oda! – mondta a lány kétségbeesetten.
- Odamegyek. Nem kell aggódnod! – mondtam bátorítóan rámosolyogva és lefejtettem a kezét a karomról. Hét éves voltam csak, de tele voltam bátorsággal és kalandvággyal. Lassan közeledtem a fa felé. Amikor odaértem a lány észre se vett. Leültem mellé és csak akkor láttam meg, mit rajzolt annyira odafigyelve. Az előtte lévő cseresznyefa ágakat igyekezett minél pontosabban papírra vetni.
- Gyönyörű! – súgtam magam elé, mire a lány összerezzent és ijedten felém kapta a tekintetét. Ijedtében a rajztábláját elengedte, de az nem esett le. Mintha a gravitáció nem lett volna rá hatással. Hatalmas vörös szemei az ijedségtől csillogtak.
- Bo-bocsánat! Nem akartalak megijeszteni. – mondtam kedvesen. A lány nem mondott semmit. Vagyis akart, de egy hang se jött ki a torkán.
- Zavarlak? – kérdeztem kedvesen. Megrázta a fejét, és elkapta gyorsan a tekintetét.
- Te nem félsz tőlem? – kérdezte halkan.
- Miért félnék? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Mindenki fél tőlem azóta, hogy apu és a többiek meghaltak… - mondta lehajtott fejjel. A hangjából tisztán kilehetett hallani a szomorúságot. Én nem tudtam erre mit mondani, ezért inkább gyorsan témát váltottam.
- Gyönyörű rajz lett! – mutattam a papírra.
- Kö-Köszönöm! – mondta továbbra is lehajtott fejjel olyan halkan, hogy szinte meg se hallottam.
- Hogy hívnak? – kérdeztem mosolyogva.
- **********. – mondta halkan.
- Örvendek! Castiel Aizawa vagyok! – mutatkoztam be én is és kezet nyújtottam neki. Ő először értetlenül nézte a kezemet, majd bátortalanul megfogta és halványan elmosolyodott.
- Ö- Örvendek!

Az ébresztőm és Démon halk ugatása szakította meg az álmom. Pontosabban a visszaemlékezésem. De miért pont most! Legutóbb akkor álmodtam ezt, amikor Deborahval jártunk. De ki az a lány? Ugyan mondta a nevét, de mintha valami miatt nem hallottam volna. Megint! Pedig érzem, hogy muszáj emlékeznem rá. De valami meggátolja. Valami…

Miyako’s pow

Péntek reggel... Az ébresztőmre ébredtem. Alexym ölelő karjai közt aludtam el és ott is ébredtem fel. Egész este idegeskedtem és aggódtam Rias miatt. Nemsokára lejár az egy hét és még mindig ugyan az a helyzet. Sőt, pont emiatt rosszabb.

Felkeltettem Alexym és a barmokat, majd elmentünk készülődni. A suliban mindenki megvetően nézett rénk a hét többi napján. Most viszont megbánó tekintettel néztek ránk. Az osztályban leültünk a helyünkre. Szinte elő se pakoltunk már álltak a padunk előtt. Iris, Viola, Kim és Melody állt előttünk.
- Sziasztok! – köszöntek halkan.
- Hello! – köszöntünk Alexymmel egyszerre.
- Tudtok valamit Riasról? – kérdezte Viola.
- Miért érdekel titeket? – kérdeztem kissé nyersen.
- Hát csak mert… - kezdte Viola.
- Amikor Debi és Rias ott volt a kertészklubba Viola és Asia is pont ott voltak. Láttak és hallottak mindent. Csak mivel előző napokban egyikőjük se jött ezért nem tudtuk a többieknek elmondani. Most viszont mindenkit felvilágosítottunk az igazságról. – mondta Kim Viola helyett.
- nekünk Viola már előbb is elmondta, csak Debi rájött így rávett minket a hallgatásra. – mondta Melody lehajtott fejjel.
- Viszont Debi még nincs itt és tegnap előbb el is ment így elmúlt a hatás. Ezért gyorsan elmondtuk mindenkinek. – mondta Iris.
- Mindenki Rias mellett áll, ahogy mi is. – mondta Kim a végén mosolyogva. Ahogy elmondták ezt hatalmas kő esett le a szívemről. Szinte hallottam, ahogy koppant.
- Ma átugrom hozzá! Már aggódom egy kicsit, hogy nem jelentkezett. – mondtam kicsit aggódva, de azért fellelkesültem egy kicsit.
- Lesz este egy buli, ahova ő is hivatalos. – szólalt meg a lányok háta mögül Brooklyn. – Szinte az egész suli ott lesz.
- Jó, mondom neki! – mondtam mosolyogva.

~¤~

Tesi óra után olyan gyorsan rohantam ki az öltözőből, mint a villám. Rohantam Riashoz. A húga nem volt otthon a héten, mert meg lett neki tiltva. Odaadta a kulcsát az egyik szünetben, hogy be tudjak jutni. Amint odaértem már nyitottam is az ajtót. A zár kattant és én már rohantam is át a két emeleten egészen fel a toronyszoba ajtajáig. Kicsit nyugtalanított az az energia, amit bentről éreztem. Óvatosan nyomtam le a kilincset és lassan nyitottam ki az ajtót. Odabent korom sötét volt. A redőnyök leengedve, de még a sötétítő függöny is behúzva. Az ágyon feküdt összegömbölyödve a törpe. Egy lépést tettem a szobába, amikor hallottam, hogy megmozdult. Felemelte a fejét és világító szemeivel rám nézett, amik újra felemás színben ragyogtak.
- Ki van ott? – kérdezte bágyadt hangon.
- Én vagyok az, Miyo. – feleltem halkan.
- Miyo! – ébredt fel szinte rögtön a törpe. A kislámpáját felkapcsolta, így végre teljesen láttam mindent. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt és nagy táskák voltak a szeme alatt. Egy nagy Skillet feliratú férfi póló volt rajta.
- Te jó jég Rias! Mi van veled? – kérdeztem aggódva.
- Háát, nem nagyon aludtam a napokban… Meg nem is nagyon ettem.
- Miért nem ettél?
- Nem volt rá időm. Minél hamarabb vissza akartuk hozni az emlékeimet.
- De attól még ehettél volna. És mi az, hogy akartuk? – kérdeztem értetlenül.
- Lucy segített mindenben. Az ő emlékeinek nem esett baja, így vissza tudtuk hozni az enyémeket.
- És most már mindenre emlékszel? – kérdeztem reménykedve.
- Aha! Még a jelszavaimra is! – mondta vigyorogva.
- Egy nagyon jó hír! Úgy örülök! – mondtam és szorosan megöleltem drága barátnőmet. Ő is megölelt és így ücsörögtünk az ágyon egy darabig. Aztán eszembe jutott néhány fontos dolog. – Ma lesz egy buli, ahova muszáj eljönnöd! A lelkemre kötötték. – mondtam vigyorogva.
- Megyek, megyek! Már rám fér, hogy kimozduljak. – mondta mosolyogva.
- Ja és még valami… Debi kitörölte Cast emlékeit rólad… - mondtam halkan. Rias arca lefagyott.
- Mi-Micsoda? – kérdezte meghökkenve.
- De ha meglát, akkor biztos újra emlékezni fog rád! És…És mindenki hisz neked! Asia és Viola meg a többiek meggyőztek mindenkit a suliban, hogy mi is történt igazából.
- Komolyan? Asia? És Viola? A két legfélénkebb lány a suliba? Miattam szóba állt másokkal? – kérdezte meglepetten.
- Aha! Ugye milyen elképesztő? – mondtam nevetve. – Na, de készülődj!
- Hai! – (japánul az ”Igen”)

Rias’s pow

Miyoval az oldalamon sétáltunk a buli helyszíne felé, ami a város hatalmas kultúrháza volt. Kibérelték egy estére. A bérlés olcsó és a feltétel annyi, hogy kitakarítunk magunk után és nem teszünk kárt semmiben. Még sose jártam ott. Nagyon izgultam, hogy fognak reagálni, ha meglátnak. Az épület előtt az ikrek, Kelly, Kentin és hugi kézen fogva és Brooklyn ácsorogtak. Amikor Alexy észrevett minket elkezdett rohanni felénk. Majd megölet, felkapott és elkezdett pörgetni.
- Rias! De örülök, hogy látlak és jól vagy!
- Én is örülök Alexy! Még jobban örülnék, ha kapnék levegőt.
- Jaj, bocsika! – mondta nevetve és visszatett a földre. Armin és Kelly jött oda hozzám egyszerre és megöleltek azzal a mondattal, hogy:
- Különleges lény szendvics! – én csak nevettem és megöleltem őket. Hugi is odajött Kentinnel és most egy családi szendvicset kaptam. Brooklynhoz fordultam és odamentem bemutatkozni.
- Mi még csak futtába találkoztunk. Rias Gremory vagyok! – mondtam és kezet fogtam vele.
- Sokat hallottam felőled! Brooklyn White vagyok! Örülök, hogy emlékekkel együtt találkozunk. – mondta mosolyogva.
- Most hogy megvoltak a megható üdvözlések, irány befelé! – adta ki a parancsot Miyo és karon ragadott és elrángatott a tömeg felé.

Szerintem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egész suli ott volt. Világosságot láttam a tömegbe, így arra rángattam Miyot. Úgy sejtettem, hogy Asiáék ott lesznek. És jól sejtettem. Asia volt az, akiből az a halvány fény áradt. A buli még a plafon környékén is tartott. Nagy volt a belmagasság, így, aki tudott repülni fent örjöngött a levegőben.
- Sziasztok! – köszöntem oda a banda hiányzó tagjainak.
- Riaas! – Asia még jobban felragyogott, amikor meglátott. Odafutott hozzám és a nyakamba ugrott. – Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! – öleltem magamhoz fényes barátnőmet. Akármennyire is fájt a fény a bőrömnek, nem akartam ellökni aggódó, félénk barátosnémat.
- Jó újra itt látni! – mondta Asia háta mögül Nataniel kedvesen.
- Köszi! – mosolyogtam rá a szőke srácra.
- Üdv újra itt Sátánka! – hallottam Lysander hangját mellőlem. Egyedül a Vörit nem láttam. A távolban viszont néhány ismerős felhőkarcolót pillantottam meg. Odaosontam az egyik mögé és megborzoltam a haját.
- Ha már megint egy kis… - kezdett bosszankodni Hide, de meglátott engem és abba hagyta. Ő is megborzolta a hajam visszavágásból. – Törpe! Azt hittem megint egy kis fruska van itt! Régen láttalak!
- Csak pár napja volt az a nagyon régen, Hideki!
- Mi az Hideki! Csak nem a barátnőd? – hallottam egy ismerős hangot a háta mögül.
- A-a! Nézd cask ki az! – mondta és arrébb állt.
- Jé, Rias! – Vigyorodott el Goro, Miyo ikertesója. Én vigyorogva intettem neki.
- Látom megtaláltad őket. – jött oda hozzánk Miyo.
- Nem volt nehéz egy ilyen égimeszelőt nem észrevenni. – mondtam és megböktem Hideki karját.
- Nem jöttök fel? – mutatott a plafon felé Miyo. – Mi felmegyünk!
- Mi is megyünk! – mondtam.
- Felmegyünk? – kérdezte Hide. Én csak bólintottam. Miyo jelezte, hogy fent várnak. Kibontotta fekete szárnyait és felrepült Alexyvel és Goroval együtt. Felugrottam utánuk és én is kibontottam a szárnyaim. Hideki is jött utánam és nem sokkal arrébb Nataniel és Asia is felszállt.

Fent buliztunk a levegőben és csak néha szálltunk le piáért. Két órán keresztül csak üvöltöztünk és torkunk szakadtából énekeltünk. A zavartalan bulinkat az szakította meg, hogy a reflektor rávilágított a tömegbe egy smároló párra. Körülöttük mindenki tapsolt és fütyülgetett. A srác nem volt más, mit Castiel.
- Ez a Castiel szörnyű! A héten ez már a negyedik. – mondta mellettem Asia szörnyülködve. Amikor ezt kimondta eldurrant az agyam. Durván négy napot nem voltam suliba. Kedden volt az, hogy agymosást kapott Debitől. Azon a napon már nem mentem. Tehát keddtől kezdve minden nap másik csaj. Odarepültem a párocska mellé és szétszedtem őket. Castielt megragadtam az egyik vektorommal, a csajt pedig az egyik szárnyammal löktem arrébb. Ahogy ezt megtettem a tömeg elhallgatott és feszülten figyelt. A csaj a húgom egyik évfolyamtársa volt. Szőke haja és kék szeme volt. Egy rövid fehér koktélruha volt rajta és egy tíz centis fehér magas sarkú. A szoknya éppen hogy fedte a fenekét.
- Mi a faszt csinálsz em… - üvöltött Castiel, de amikor meglátott engem elhallgatott. A szeme egy pillanatra halványan felragyogott. Mindkét szarvam vörösen világított és a szemeim is ugyan úgy.
- Hogy én mi a faszt csinálok?! Inkább te mit csinálsz bazd meg! – üvöltöttem rá. – Pár napra eltiltanak a te drága exed miatt, aki agymosást végzett ratad és te ezért naponta cserélgeted a csajokat?!
- Semmi közöd hozzá Zöldike! – üvöltött rám.
- De van! És ne Zöldikézz itt nekem! És sokan az gondolják most, hogy féltékeny vagyok, de tévednek! – sokan lesokkoltak, ahogy ezt kimondtam. – Nem normális, amit csinálsz! Arra kellenek a csajok, hogy megfektesd őket, majd eldobod őket, mint a gumit, amit aznap este használtál! De Érzéseik is vannak a szerencsétlen lányoknak! Nem eszközök! – üvöltöttem neki idegesen.
- Ők nem bánják. – mondta a Vörös halkan. Aztán egy csattanás hallatszott és Castiel kis híján a földön kötött ki. Az arca piros volt, a pofon helyén.
- Bazd meg! Te tényleg egy zokni érzelmi szintjén vagy?! Hogy lettél ilyen két év alatt?! Egy csomó lány…akik a játék szereid voltak egy éjszakán összetört utána.
- És nekem ehhez mi közöm? – a mondtat hallatán keserűen felnevettem.
- Az olyan férfiak, mint te undorítóak mind. Olyan gyakorisággal cserélgetik a partnereket, mint más a fehérneműt. Dögöljetek meg mind ott, ahol vagytok! – üvöltöttem rá a Vörire izzó szemekkel.
- Zöldike, én… - kezdte halkan, de én befogtam a száját egy vektorral.
- Nem érdekel! – ránéztem és szürke szemeibe szomorúságot láttam, de nem érdekelt. Akkor ott a dühtől nem érdekelt semmi. Majd a lányhoz fordultam lassan. – Te gondolom tudtál arról, mit csinál a lányokkal. – mondtam, mire a lány bólintott. – Akkor mégis miért? Hogy menő legyél? Nincs semmi önbecsülésed se? Az ilyenek, mint te nem húzzák sokáig ebben a kegyetlen világban. – a hangom teljesen fagyos volt. A lányt kellőképpen sikerült megijesztenem. A szeme úgy csillogott, mint azé az állaté, aki tudja, hogy a halállal néz farkasszemet. Elégedettség töltött el, majd újra Castielhez fordultam. – Remélem felfogtad a szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít.

Ezzel a mondattal megfordultam és elindultam a kijárat felé. A tömeg utat nyitott előttem. Közben hallottam, ahogy néhol összesúgnak.
- Nem semmi a csaj! Elküldte Castielt a picsába!
- Gyönyörű és vad! Ez tetszik!
- Végre valaki, aki kiállt az érzéseink mellett!

Amikor elértem az ajtó húsz méteres körzetébe hatalmas tapsvihar tört ki. Értetlenül hátrakaptam a fejem. Mindenki tapsolt és fütyült, miközben engem néztek. Feléjük biccentettem és még távozás előtt hátranéztem a vörösre, akinek gyönyörű szürke szemeit a mérhetetlennek tűnő szomorúság és megbánás csúfított el. Ezekkel a szemekkel meredt rám. Nem bírtam elviselni a tekintetét, így gyorsan kiviharzottam az ajtón. Nem hiányzott, hogy mindenki előtt elbőgjem magam. Egész úton fortyogtam a dühtől. El se hittem, hogy ennyire félreismertem Castielt. Azt hittem, hogy azok a csajok csak túlreagálták a dolgot. Ahogy idegesen trappoltam hazafelé eleredt az eső. Nálam se esernyő, se semmi nem volt, de még kapucnim se volt. Elkezdtem futni és közben egy mágikus kört nyitottam magam előtt, amin átfutva a fürdőmben találtam magam. Gyorsan levetettem vizes gönceim és beálltam a zuhany alá. Majd megfagytam az alatt a rövid idő alatt, amíg beállítottam a vizet. Forró vizet engedtem szinte hófehér bőrömre. Húsz percen keresztül csak álltam a forró víz alatt és sírtam. Sírtam, mert ugyan jogosan vágtam Castiel fejéhez a dolgokat, de így visszagondolva rájöttem, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy elveszettem, talán végleg.

Kimásztam a zuhany alól. Alaposan megtörölköztem és belebújtam a hálóingként funkcionáló hatalmas pólóba. A Skillet feliratú pólóba, aminek tulajdonosát tulajdon képen visszaküldtem a jó édes anyjába. Még mindig éreztem rajta az illatát. Megnyugtatott és egy pillanatig biztonságban éreztem magam. De az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tovább is állt. Csak a magány maradt helyette.

Bebújtam az ágyamba, de valahogy az álom nem akart a szememre jönni. Az álom manó az utóbbi időben nagy ívben elkerül. Úgy, mint ahogy régen mindenki tette. Mindenki félt tőlem. Bár ha őszinte akarok lenni én is féltem tőlük, de náluk jobban csak saját magamtól féltem. Egy éven keresztül a halált és az életet elválasztó pengeélen táncoltam. Abban az évben egy szikrányi fény se volt. Mindenben a sötétséget láttam és mindenkire úgy tekintettem, mint a potenciális gyilkosomra. Mindenkire gyűlölettel teli szemekkel néztem. Nem is csodálom, hogy féltek tőlem. Talán még a mai napig is abban a végtelennek tűnő sötétségben bolyonganék, ha nem találkoztam volna vele. Ő volt az első ember, aki odamert jönni hozzám. Egy nálam talán fél évvel idősebb démon srác.

Tisztán emlékszem barátságos szürke szemeire és hosszúkás fekete hajára. Bár, amikor két év elteltével kezdtem elfelejteni és lemondani arról, hogy újra találkozunk megtaláltam őt egy szerencsés iskolaváltásnak köszönhetően. Vagy talán az én démoni sorsom volt a dologban? Ki tudja… Bár nem ismertem fel az elején. Jóval magasabb lett és vörös lett a haja. Igen jóképű gyerek lett ezalatt a nem túl hosszú idő alatt. Bár előtte is helyes volt, de most a suli majdnem ( csak MAJDNEM) összes csaja oda és vissza van érte. De ők csak azt „szeretik” benne, amit a suliban látnak és nem azért, amilyen. Ők csak színről szeretik…

Odakint szörnyű vihar tombolt. Az ég dörgött és villámlott. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy az angyalok már megint bowlingoznak és fotózkodnak odafent.

Hirtelen előtörtek belőlem az emlékeim. A boldog és fájdalmas emlékek egyaránt. Egy ilyen vihar miatt mindig előtörnek az emlékek. Egy emlék viszont nem csak egy pillanatra villant be, hanem ott is maradt a fejemben. Egy számomra igen kedves emlék volt.

Castiel’s pow

Ott álltam teljesen lesokkolva Riassal szembe. Amint megláttam egyből visszatértek az emlékeim. De…nem így akartam visszakapni azokat. Ahogy azokba a szemekbe néztem megijedtem. Mintha egy szörnnyel néztem volna farkasszemet.
- Remélem felfogtad a szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít. – mondta ridegen és elindult a kijárat felé. Még egyszer visszafordult és rám nézett. Ahogy belenéztem magam, abba a szomorú vörös szempárba úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legnagyobb tahója.

Pár percbe telet mire magamhoz tértem. Gyorsan elindultam a kijárat felé. kint szakadt az eső. Csalódottan tapasztaltam, hogy Rias már biztosan otthon van. Felültem a motoromra és elszáguldottam hazáig. Otthon ledobtam a vizes cuccaim és elmentem a fürdőbe. Beálltam a zuhany alá és forró vizet engedtem magamra. Talán negyed órán keresztül ázhattam a víz alatt. Amikor már úgy gondoltam elég, elzártam a csapot. Kiszálltam a zuhanykabinból és megtörölköztem. Magamra kaptam a pizsamaként funkcionáló trikó és rövid gatya kombinációt. A fürdőből kilépve egyenesen a szobámba mentem. Démont már mielőtt elmentem megetettem, így vele már nem volt gondom. A szobámba hanyatt dobtam magam az ágyamon és a fejem alá tettem a kezeim.

Mindent összeszedtem a fejemben. Amit Rias mondott és ami az elmúlt két évben történt. Az a nyavalyás succubus! Mindig miatta történik minden! Rias eltiltása is, meg ez is! Bár mondjuk…ez csak részben volt miatta… De akkor is! Ha nem babrálna mások emlékeivel, akkor rendben lennénk! Csak elég lett volna megvárni, hogy Rias eltiltása lejárjon és utána minden rendbe jöhetett volna… Volna…De Zöldike látni se akar…

Odakint szörnyű vihar tombolt. Jól tükrözte, hogy éppen mi zajlott a fejemben. Hirtelen eszembe jutott egy emlék, amibe Rias is benne van.

Harmadik fél szemszöge

Az egész Gremory birtok csendes. A folyosókon egy lélek sem járkált. Minden szoba sötét és néma. Kint viszont hatalmas vihar tombolt. Szörnyű égzengés követte a sötét felhőket. A vihar ellenére mindenki aludt. Vagyis csak majdnem. Az itt vendégeskedő démon fiú még ébren volt. Nem tudott aludni. A plafont bámulta és magába számolta a villámlás és a dörgés közt eltelt időt. A szobája ajtaja résnyire kinyílt, de nem vette észre. Négykézláb mászott valami, pontosabban valaki az ágyához. Az ágy mellé érve kicsit felemelte a fejét. A fiú kíváncsian odafordult. Az ágy szélénél felfedezett két kis szarvacskát, amik egy élénk rózsaszín hajzuhatag alól nőttek ki. A jövevény feljebb emelkedett, így egy hatalmas kedvesen csillogó vörös szempár is megjelent az ágy szélénél. A kedves tekintet most félelemmel volt teli. Ezt a fiú is észrevette és aggódva odament a lányhoz.
- Mi a baj Ri-chan? – kérdezte aggódva a fiú.
- Itt aludhatok veled Cassy? Ez a vihar olyan, mint akkor, amikor apa és a többiek… - nem hagyta a fiú, befejezze. Szorosan magához ölelte a kislányt.
- Ha ez megnyugtat, akkor persze. – mondta kedvesen.
- Kö-Köszönöm!

A fiú elengedte a lányt és mind a ketten felmásztak az ágyra. Bebújtak a takaró alá. Rias közel ment Castielhez, a fiú pedig átölelte őt. Pár perce már így voltak, amikor halkan elkezdett Rias dúdolni egy dallamot.
- Mit dúdolsz? – kérdezte suttogva a fiú.
- Bocs! Felébresztettelek?
- Dehogy! Na, mit dúdolsz? Elénekled?
- Ha szeretnéd… - a lány halkan elénekelte a dalt.
- Ez nagyon jó volt! – mondta suttogva a fiú.
- Ugyan! Még nincs kész. Ez csak a dallam, de még fel kéne gyorsítani, meg kellene hozzá hangszeres kíséretet is írni…
- Ezt te írtad?
- Igen. Unalmamban, magányomban szoktam dalokat írni.
- A többiben én is segíthetek?
- Ha szeretnéd persze.

Még egy jó ideig beszélgettek, megfeledkezve az időről és a kint tomboló viharról. Csak egymásra tudtak figyelni. A két, akkor még csak tíz éves démon gyerek az egész éjszakát egymás mellett töltötte, egymás ölelő karjaiban.

Rias’s pow

Szép idők. Utána mindig, ha vihar volt, mellette aludtam a karjai közt. Tanév közben is mindig rá gondoltam, avalmi kedves emlékre vele, így megfeledkeztem a viharról.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Mintha egy lámpát kapcsoltak volna a fejemben. Mivel erőszakos úton nem tüntethetem el Debit, de tisztességes versennyel igen. És már meg is találtam a módját. Ez egy kicsit jó kedvre derített. De a jókedvem el is múlott. Attól még, hogy Debi elmegy, Casttal még nem valószínű, hogy rendbe jön minden.

Nem jött álom a szememre és még szomorú is lettem. Odasétáltam az ablakomhoz és kinéztem rajta. A vihar addigra elvonult és láthatóvá vált a Hold. A telihold fénye beragyogott az ablakomon. Csak bámultam a Holdat az ablakpárkányra ülve és egy dallamot kezdtem dúdolni.

Castiel’s pow

Egyáltalán nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam és folyton csak Rias járt az eszembe. Még jó, hogy nem hord acélbetétest, mert már a fejem is fájna. Egy idő után meguntam a forgolódást. Ilyenkor a zene jót tesz. Megfogtam a gitárom és leültem az ablakommal szembe. A vihar már elcsendesedett. A telihold fénye rám világított az ablakon keresztül. Lassan elkezdtem pengetni a gitárom és egy dalt dúdoltam.

Harmadik fél szemszöge

Rias az ablakpárkányon ült és egy dallamot dúdolt, amit a város másik végén ugyan akkor Castiel pengetett a gitárján az ablak előtt ülve. Mindketten a Holdat nézték és ugyan azt a dalt énekelték.

Ma éjjel olyan egyedül vagyok,
Ez a bánat nem ereszt.
Ne hagyj itt ilyen hidegen.
Soha nem akarok fázni.

Az érintésed olyan kedves volt,
Az érintésed életet adott,
Mind eddig vártam
Oly sok időt elvesztegettem.

Ne hagyj egyedül,
Mert alig látok!
Ne hagyj egyedül!

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Te voltál az erőm forrása,
Mindent, amit szerettem,
Feladtam, ezért az egy dologért.
Felajánlásom megrekedt.

Ne hagyj így itt engem,
Nem hallod, ahogy a szakadékból kiáltok,
És most azt kívánom neked,
Ami az én vágyam.

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Sötétségbe. Sötétségbe.

A sötétségbe zuhanok…
Átcsúszom a repedéseken.

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok.

Zuhanok, zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

13."...Egy szerelmes szíve soha nem felejt..."

Ragyogó napsütés volt az nap is. A nyári szünet majdnem utolsó napja volt és lassan ideje volt elhagynom a Gremory birtokot. A bőröndömet már bepakoltam, a szobába rendet tettem. Miután elkészültem elhúztam a kis éjjeli szekrényt és bemásztam az alagútba. A szekrényt visszahúztam, hogy eltakarja a járatot és elindultam a találkozó helyre. Lordék azt mondták, hogy amíg nem pakoltam össze nem találkozhatok Vele. Viszont már készen voltam így elindultam oda, ahova előző este megbeszéltük a találkát. Pár perc mászás után megtaláltam a megfelelő kijáratot. Kinyitottam az ajtaját és kimásztam a lyukon. A Gremory birtok talán legszebb kertjébe voltam. Egy elhagyatott füves rét, aminek a közepén egy hatalmas cseresznyefa állt. A fű ragyogóan zöld volt, a cseresznyefa is még virágzott. Lent az Alvilágban kicsit máshogy vannak az évszakok. A cseresznyefa legvastagabb ágán lógott egy hintaágy, amin általában egy valaki szokott ücsörögni rajtam kívül. Ő most is ott volt és a hintaágyon fekve aludt. Térdét felhúzta, a két kezét az arcánál egymásra rakta és aludt. Rózsaszín haja mindenfelé állt a sok forgolódástól és még a szél is játszott a tincseivel. Bőre az egész nyáron át való napozás és kint lét ellenére is hófehér maradt. A hajában itt-ott néhány virág volt, ami a fáról hullott rá. Akaratom ellenére is elmosolyodtam, ahogy ránéztem. Lassan közelebb mentem és leültem mellé a hintaágyra. Óvatosan megsimítottam a fejét ő pedig lassan kinyitotta a szemét. Először kicsit bántotta a szemét a fény, de miután megszokta kinyitotta a vörös szemeit és rám nézett. Kedvesen rá mosolyogtam. Ő megdörzsölte a szemét és lassan felült és viszonozta a mosolyomat.
- Ennyit vártál, hogy elaludtál? – kérdeztem vigyorogva.
- Hát, tovább tartott, mint gondoltam. – mondta nevetve.

Beszélgettünk és játszottunk még majdnem egy órán keresztül. Felmásztunk a cseresznyefa ágaira és azokon ugráltunk vagy csak ücsörögtünk és röhögcséltünk. Aztán jöttek a szüleim és lerángattak minket a fáról, mert nemsokára jött a vonat. Az Alvilági Expressz, ami a Gremory család tulajdona. Felmegy az emberi világba, összeszedi a démonokat, akik le akarnak látogatni az alvilági otthonukba, azokat összeszedi a házuknál és leszállítja őket a birtokukra és vissza is az emberi világba. A csomagjaimért gyorsan befutottunk és a bőröndjeimmel a kezünkbe futottunk ki a szülőkhöz. A vonat pont akkor ért oda. Még mielőtt a szülők látókörébe értünk volna én megálltam, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Mi a baj Cassy? – kérdezte kicsit aggódva. Letettem a bőröndömet és odafordultam hozzá. Az ő kezében lévő táskákat is letettem a földre és megfogtam a kezét.
- Azt beszéltünk anyuékkal, hogy jövőre nem biztos, hogy jövünk nyáron. – mondtam halkan.
- De…De akkor nem fogunk találkozni! Akkor hogyan fogunk találkozni? – kérdezte aggódva.
- Nem tudom… Valahogy megoldjuk, mert nem akarom, hogy ez legyen az utolsó találkozásunk. – mondtam kicsit szomorkásan.
- É-Én sem… - mondta lehajtott fejjel. Tök szarul éreztem magam, hogy most elcsesztem szegény hangulatát. Valami viszont eszembe jutott, amit régóta meg akartam tenni. Nagy levegőt vettem és óvatosan az egyik kezemmel felemeltem a fejét az állánál fogva. A kezemet az arcára csúsztattam és a szemébe néztem.
- Rias, megígérem, hogy nem ez volt az utolsó közös nyarunk. – mondtam bíztatóan mosolyogva. Bizonytalanul ugyan, de közelebb hajoltam hozzá. Lassan hozzáérintettem az ajkaimat az övéhez. Ő először meglepődött. Lassan lehunyta a szemét és egy kicsit lábujjhegyre állt így közelebb került hozzám. A kezemet az arcáról a tarkójára csúsztattam és közelebb húztam. Egy kis idő után elváltak az ajkaink egymástól és egymás szemébe néztünk. Az arca vörösebb volt, mint a szeme, a szarva rózsaszínen ragyogott. Én is éreztem, hogy ég az arcom. Egy ideig egymás szemébe nézve álltunk, majd bekiabáltak nekem, hogy mennem kéne.
- Remélem még találkozunk! – mondta halkan egy nagy mosollyal az arcán.
- Én is remélem! – mondtam mosolyogva és elindultam a kijárat felé a táskáimmal, de még egyszer visszanéztem a még mindig szeppenten ácsorgó lányra. – Ri-chan! – kiáltottam vissza neki, mire felkapta a fejét. – Szeretlek! – mondtam kicsit halkabban, úgy hogy ő biztosan hallja. Az arca rákvörös lett és a szarvai, úgy világítottak, mint két kicsi fáklya.
- É-Én…Izé…Hát… - hebegett össze vissza. Már éppen fordultam volna meg, amikor úgy, hogy én halljam csak még mondott valamit. – É-Én is szeretlek. – a szemeim elkerekedtek és az arcom elkezdett égni.
- Fiam! Gyere már! – kiáltotta be nekem apa, mire én sietősen kimentem. Kint mindenkitől elköszöntünk és felszálltunk a vonatra. Rias viszont nem jött ki. Amikor felszálltunk én odamentem az ablakhoz integetni és akkor megláttam az ajtóban állva és mosolyogva integetett nekünk. Aztán a vonat elindult és elindultunk hazafelé.

Ha tényleg ő az, akkor a bukottkák megszívták. Ha viszont tényleg így van, akkor… Basszus! Akkor nagyon zavarba lennék, ha vele szembe kéne állnom. Pláne, ha tényleg az utolsó találkozásunkig vannak meg az emlékei.

Amikor beértünk a gyengélkedőbe egy csomó embert láttam egy ágy körül gyülekezni. Ott volt az ének tanárnő, Miyo meg Hideki és Kentin. Meg persze Rias húga Akeno. Oda turakodtam az ágyhoz, hogy lássam a lányt. Riasnak rózsaszín haja volt és ijedten nézett körbe a nagy vörös szemeivel. A tanárnő próbálta nyugtatgatni és rávenni, hogy ne bántsa a két bukottkát. Aztán rám szegezte a tekintetét és a tekintete megváltozott. A meglepettségtől elkerekedtek a nagy szemei és fürkészően mért végig. Aztán a szemembe nézett és a tekintete ellágyult.
- C-Castiel? – kérdezte halkan. – Cassy?
- Igen, Ri-chan. – mondtam halkan. Egy pillanatig habozott, majd a nyakamba ugrott.
- Jaj, Cassy, de örülök neked! Mi történt a hajaddal? A legutóbb még fekete volt. És mikor lettél ilyen magas? És hol vagyok? – hadarta el a kérdéseket.
- Annyit elég tudnod, - kezdtem bele és eltoltam magamtól. - hogy már két év eltelt a legutolsó találkozásunk óta és most éppen a sulinkban vagyunk.
- Ké-Két év? – kérdezte meghökkenve. – De-De miért nem emlékszem akkor?
- Valaki elzárta az emlékeidet egy erős varázslat alá, de remélhetőleg nemsokára visszatérnek és minden rendbe lesz. – mondtam és megsimítottam az arcát.
- Ké- Kérdezthetek még valamit? – kezdett bele halkan. Én csak bólintottam. – Még így két év után is úgy van, ahogy két éve? – kérdezte elpirulva. Először nem értettem mire gondolt, de utána eszembe jutott. Az arcom éreztem, hogy vörösödik.
- E-Ezt majd akkor vitassuk meg, ha újra a mostani Rias leszel.
- De miért? – kérdezte értetlenül.
- M-Mert most nincsenek meg az emlékeid az eddigi hónapokról. A mostani érzéseid azok, amik a legutolsó nyarunkkor voltak. Mostanra viszont lehet, hogy megváltoztak, pláne, hogy nem is tudtunk eddig egymás kilétéről.
- Tényleg? Nem ismertél fel?
- Hát, most nem így nézel ki. – mondtam nevetve. – De te se ismerttél fel!
- De hogy-hogy nem?! Nem hiszem el! – sokkolt le a kis pink hajú.
- Beavatnátok minket is? – kérdezte Miyo.
- É-És ők kicsodák? – kérdezte Rias halkan.
- A szivárványhajú Miyako, a legjobb barátnőd, a vörös a bátyja Hideki, akivel nagyon jóba vagytok…Túlzottan is(ez utóbbit csak gondoltam), Alexy, Miyo barátja és vele is jóba vagy, a húgod és a pasija Kentin, akit már régóta ismersz.
- Kentin? Hm…Kentin…Kentin… - kezdett gondolkozni, aztán felvillant neki valami. – Ken?
- Jaja. – mondta vigyorogva a farkas srác.
- Majd mindenre emlékezni fogsz, de most haza kéne menned. – mondta a tanárnő kedvesen, de mégis szigorúan. – Castiel, kérlek vidd haza! – parancsolt rám a nő. Én csak bólintottam. Felkaptam Riast, elmentünk a terembe a cuccainkért és már éppen mentünk a kijárat felé, amikor valaki szólt nekünk.
- Castiel Aizawa! – üvöltött utánam az igazgatónő. Megálltam és lassan hátrafordultam.
- Nem tudja hol van Rias Gremory? – kérdezte idegesen, mellette pedig Deborah állt egy monoklival a szeme alatt.
- Ott van tanárnő. A rózsaszín hajú lány. – mondta a lány Riasra mutatva.
- Rias, mi oka volt rá, hogy megüsse Deborah kisasszonyt? – folytatta a diri, most már Zöldikének címezve a szavait.
- Kicsodát? – kérdezte halkan a lány. – És maga kicsoda? – kérdezte bágyadt hangon a lány, akit tartottam.
- Ne játssza itt nekem a hülyét! Jól tudja miről beszélek!
- Én csak beszélgettem vele, mire valamiért behúzott nekem és ellökött.
- Ez nem is így történt! – ért oda mellénk Hideki.
- És azzal mi van, hogy kitörölted Rias emlékeit Deborah? – kérdezte a lány háta mögül Fírnen-san.
- Önvédelemből, mert megtámadott. A vektorjaival nekem támadt. – mondta a lány furcsa hangon.
- Eleget hallottam! Rias, maga el van tiltva az iskolától egy hétre!
- De igazgatónő! Deborah hazudik! – mondta Hideki, Miyo és Kentin bólogattak mögötte.
- Akkor mondja el Rias kisasszony a történteket! – mondta az iganő ridegen.
- De hogy a faszba mondja el, ha nem emlékszik semmire?! – vágtam vissza idegesen.
- Vigyázzon a szájára Castiel! Különben magát is eltiltom egy hétre!
- Jobb lenne mint itt lenni… - motyogtam az orrom alatt.
- Ezzel el van döntve! Ha meglátom magát a suli környékén ebben az egy hétben, Rias, számoljon a következményeivel! – mondta az igazgatónő és azzal elment az irodája felé. Deborah gonoszan mosolygott.
- Így jár az, aki beleavatkozik a dolgaimba. – mondta vigyorogva. Odajött hozzám és karomra tette a kezét. – Gyere velem Castiel! Tarts velem és együtt híresek leszünk! – a szeme felragyogott egy kicsit és valamilyen erő áramlott belém és kezdett lassan befolyásolni. Rias szemei fehérek lettek és rúnák jelentek meg a jobb kézfején, amit az arcomra tett és halkan suttogott valamit. A Deborahtól érkező energia visszahúzódott a lány pedig visszahőkölt és elkerekedett szemekkel nézett rám. Rias még mindig fehér szemekkel nézett rá. A rúnás kezével Deborah felé intett és egy szót suttogott.
- Waíse…
- Letta Dröttning! – szakította félbe Fínen tanárnő. Amit mondott, az azt jelentette, hogy „Állj Hercegnő!”. Rias megállt és leengedte a kezét. A rúnák eltűntek és a szemei újra normálisak lettek. A tanárnőre nézett. – Nem tűntethetsz csak úgy el valakit!
- De…de az a lány…manipulálni akarta Castielt… - mondta Rias undorral és megvetéssel a hangjában.
- Attól még ez nem jogosít fel arra, hogy megöld!
- Mért mit akart mondani? – kérdeztem értetlenül.
- Waíse néiat, vagyis Szűnj meg létezni. – mondta a tanárnő egyszerűen.
- És mi lesz Rias eltiltásával? – kérdezte Akeno a tanárnő mellé lépve.
- Most pont jól jött. Talán egy hét alatt visszaszerzi az emlékeit és minden rendbe lesz. Mire vársz még Castiel? Nem azt mondtam, hogy vigyed haza?! – kérdezte a tanárnő szigorúan, de a végén rám mosolygott.
- Őőőő…Rosszkor jöttem? – szólalt meg egy ismeretlen lány a bejáratnál. – Inkább holnap visszajövök elintézni az átiratkozást, oké? – mondta és már fordult volna meg, de a tanárnő odament hozzá.
- Ugyan, semmi probléma. Sajnálom, hogy rögtön ezt kellett látnod! – mondta mosolyogva. – Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen a lányt. A csajnak hosszú fekete haja és világoskék szeme volt. Sportos alkata volt és igen fehér bőre. Fekete nadrágot és cipőt viselt, egy fekete pólóval, amin valami piros felirat volt.
- Brooklyn White vagyok. Holnaptól idejárnék a gimibe. A beiratkozás miatt jöttem.
- Akkor gyere, megmutatom az igazgatóit! – mondta kedvesen Fírnen-san. – Ti pedig mennyetek! – szólt nekünk,és elindult az új lánnyal az igazgatói felé.

Kimentem az épületből és elindultam Riassal a kijárat felé. Sokan megbámultak, összesúgtak, páran utálkozva vagy éppen hitetlenkedve néztek a lányra. Érezte ezt szerintem, ezért inkább elfordult és a mellkasomba fúrta a fejét. Gyorsan hazavittem és felvittem a szobájába. Leültem az ágyára és még egy ideig a karjaimba tartottam, hátha attól megnyugszik. Egy kicsit sikerült megnyugtatnom.
- Castiel… Amíg nem fogok újra emlékezni, addig ne gyere ide… - mondta halkan.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- A saját biztonságod érdekében. – mondta és rám nézett. Én sóhajtottam egyet és beleegyeztem. – De ígérd meg, hogy amint újra emlékszem válaszolsz a kérdésemre! – mondta szigorúan.
- Megígérem. Démon becsületszavamat adom! – mondta mosolyogva.

Letettem az ölemből az ágyára, mert lassan indulnom kellett. Adtam egy csókot a homlokára és búcsúzás után elmentem. Még fel kellett dolgoznom a történteket. Végre megtaláltam Riast!

Rias’s pow

Castiel elment és egyedül maradtam a szobába, ami az enyém volt, bár nem emlékeztem rá mikor költöztünk ide. Éppen hogy hallottam a bejárati ajtó csukódását, egy hang szólalt meg a fejemben.
- Végre elment! Így végre folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk! – mondta gonosz hangon Lucy.
- Milyen rendes tőled, hogy megvártad, amíg elment. – mondtam gúnyos hangon.
- Ő lesz az, akit a legutoljára fogok megölni, miután mindenki mást már megöltem a környezetedben! Csakhogy a te drága szerelmed is úgy gondolja, hogy egy szörnyeteg vagy! – mondta gonoszul. – Szenvedj te is úgy, mint én!