14. A démoni sors

- Szenvedj te is úgy, mint én! – mondta gonosz hangon Lucy. Már készítettem magam a fájdalmakra, már amennyire arra az iszonyatos mennyiségű gyötrelemre fel lehet készülni, amit Lucy átélt és átad nekem minden egyes alkalommal. De az áradat helyett csak Lucy nevetését hallottam, ami nem a megszokott nevetése volt. Ez kedves nevetés volt. – Nyugi, csak ugratlak! Nem akarlak bántani! Eleget szenvedtél te nélkülem is. Meg már eleget kaptál régen, amit most így utólag már kicsit bánok.
- De…de miért csináltad régen? Miért voltál olyan velem? – kérdeztem értetlenül.
- Amikor megtudtam, hogy egy kis hercegnő és sátánka testébe kerültem, egyből ellenszenves lettél. Egy kis elkényeztetett kislány sose fog engem megérteni. Legalábbis régen ezt gondoltam… De aztán láttam miken mentél keresztül, amikre még én is rátettem egy lapáttal rájöttem… Rá jöttem, hogy tévedtem… Egy egyáltalán nem elkényeztetett, normális, kissé visszahúzódó vagány csaj lett belőled és eléggé megkedveltelek.
- Kö-Köszönöm! – hirtelen nem is tudtam mit reagálni.
- Van más oka is annak, hogy most szóba álltam veled… - folytatta a diclonius és érdeklődve hallgattam. – Mivel nekem se jó, hogy nem emlékszel semmire, ezért segítek visszahozni az emlékeidet.
- De hogyan? – kérdeztem értetlenül.
- Mivel olyan amatőr volt a csaj, hogy nem vette észre, hogy ketten vagyunk, így az én emlékeimet nem tűntette el, csak a tiédet. Így visszatudom adni őket. – már felcsillant a szemem és teljesen belelkesültem, de Lucy visszahúzott a földre. – De ez eltarthat egy darabig. Akár napokig is. Szóval pont kapóra jön az eltiltásod… - az elf képességemet kihasználva magáról egy „hologrammos” képet csinált a szobámba, hogy mégse egy hanggal kommunikáljak. – Kezdhetjük? – kérdezte én meg egy nagy bólintással válaszoltam neki. – Akkor hajrá!

Deborah’s pow

A tervem elég jól ment. Megszabadultam a kis szajhától és már semmi akadálya, hogy magammal vigyem Castiel. Bár kissé meglepett az az iszonyatos energia, ami megakadályozta a próbálkozásomat, de mivel már a kiscsaj nincs itt, nem lesz gond. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi legyen a következő lépés. Most mindenki azt hiszi, hogy a kis démonka behúzott nekem egyet, amikor beszélgettünk. Most ő a rossz kislány. És még ha a barátai meg is akarják győzni a többi diákot, az igazgatónő az én pártomat fogja, mert tisztába van vele, hogy Rias mennyire kis instabil személyiség. Így már szinte teljes a győzelmem. Már csak Castielt kell visszaszerezni. És ha még a drága Hideki is velem jönne… Két legyet egy csapással! Ahogy hallottam, hiába piszkálják egymást egyfolytában Hideki Rias legjobb haverja és nem óhajtja cserben hagyni a démonkát.

Másnap teljesen felkészülve, elégedetten léptem be az iskola kapuján. Megvolt, mit kell tennem. Szépen bementem a suliba, sokan megkérdezték, hogy jól vagyok e. Szerintem már mindenki tudta, hogy behúztak nekem. Ahogy viszont elhaladtam a két felettünk lévő ”b”s osztály előtt két utálkozó szempárt láttam. Az egyik a végzősök közt Hideki volt(mily meglepő), a másik a tizenegyedikben Kaito volt, szintén a Dark családból. Az évfolyamtársainknál is találtam egy Darkot, aki ha a tekintetével ölni tudott volna, már halott lennék. Az osztályba belépve se változott a helyzet. Egy kupacba gyűlve ültek Rias kis barátai és Castiel is. Bár kicsit kevesebben voltak, mint előtte. Most csak a kis szerelmespárunk (Alexy és Miyo) a kis szép szemű farkasunk és a tegnap érkezett új csajszi volt. Azt hiszem Brooklyn a neve. Amint beléptem az említett csoport gyűlölködő szemekkel nézett rám. Miyako szeme vörös volt az idegtől. Odadobtam nekik egy vigyort és elmentem a többi hülyéhez beszélgetni. Mindenki aggódott értem. A kis Melody és az idegesítő vigyori Iris egyfolytában körülöttem ugráltak, hogy minden rendben van e.

Kelly és Rosa is odavándorolt a kis színes durcás csoporthoz és érdeklődtek a dolgokról. Amikor elmesélték nekik először elképedtek, majd rám néztek és a szemükbe nekik is látszott a gyűlölet. Persze, engem nem érdekelt. Ez csak néhány ember. A többség mellettem áll. Bár az problémás, hogy az összes Dark ellenem van. Öt rohadt jól kinéző, tehetséges srác, akik nagyon erősek, és egy nagyon erős hugica. Szép kis család. Engem leginkább az izgatott, hogy Castielt megszerezzem. A többi idióta hidegen hagyott. De nem rögtön csábítom el a vöröskét. Előbb fájdalmat okozok a zöldikének még jobban.

A harmadik órát követő szünet a leghosszabb az ebédszünet után, így ezt a szünetet választottam arra, hogy beszéljek Catsielellel. Éppen a szokásos padon ücsörgött és szívta a cigijét. Elég sápadt arca volt és maga elé bámult. Tekintete üveges volt és nagy árkok voltak a szeme alatt. Lassan sétáltam oda hozzá.
- Szia cicus! – köszöntem neki. Ahogy meghallotta hangom összerezzent és szeme sarkából rám nézett. Majd felállt és elindult a kertész klub felé. Nem is akart tudomást venni rólam. Én viszont követtem. – Mi van cicus? Mi a baj? Miért kerülsz? – kérdeztem mézes-mázas hangon.
- Ne hívj így, és ne kövess! Nem akarok beszélni veled! Kopj le! – mondta ingerülten és egy pillanatra se nézett hátra vagy lassított le. Én viszont eltökéltem, hogy végrehajtom a tervem, szóval eszem ágában se volt békén hagyni.
- De csak beszélgetni akarok veled.
- Azok után, amit csináltál még beszélni akarsz velem. – mondta ingerülten és erőltetetten felröhögött. – Ugyan! Ezek után ne is reménykedj benne, hogy veled megyek! – mondta és megállt és végre szembe fordult velem. Amikor ránéztem az arcára nagyon megijedtem. A szemével ölni tudott volna és szinte vörös volt a gyűlölettől és a dühtől. A szeme szó szerint szikrákat szórt, hiszen a családja képessége az elektromossággal és a viharral függ össze. Tényleg megrémített. Még sose láttam ilyennek. – Amikor együtt voltunk, akkor is manipuláltál és csak nem olyan rég múlt el a hatása.
- Nem tudom, mire gondolsz. – mondtam és próbáltam a lehető leghihetőbben hazudni.
- Egészen év elejéig még az a név, hogy Rias eszembe se jutott. Akármennyire is erőlködtem, hogy felelevenítsem azt a rózsaszínhajú lányt nem sikerült, mert valami meggátolta. Na, rémlik már valami? – kérdezte idegesen. Ijedtembe megpróbáltam közelebb menni hozzá, hogy megtudjam érinteni és ezzel megnyugtatni. Sikerült megérintenem a kézfejét és erre megállt. A tekintete ködös lett. Sikerült gondoltam magamban. Megfogtam a kezét és lassan elkezdtem beszélni hozzá.
- Cicus, figyelj nagyon rám! Felejtsd el azt a lányt! Nem tudod ki az a Rias Gremory! Nem ismersz egy rózsaszín vagy zöld hajú Rias nevű lányt se. Elfelejted, hogy egyáltalán létezik ilyen személy. – ahogy ezt végigmondtam Castiel tekintete élettelen lett. Amikor végeztem elengedtem a kezét és az élet visszatért szemeibe. Én elégedetten elsétáltam onnét és hagytam, hogy magához térjen a kis vörös. A továbbiakban csak néznem kell a műsort.

Miyako’s pow

A hosszú szünetbe kint ücsörögtünk a szokásos padunkon és az új csajszival beszélgettünk. A drágám ölében ültem, mellettünk Kelly és Rosa foglalt helyet, meg persze Brooklyn.
- Szóval, az a rózsaszín hajú csaj Rias Gremory? Akit tegnap láttam Castiellel? – kérdezte az új vámpírkánk.
- Igen. – válaszoltam kicsit szomorúan.
- És Deborah, az a ribancforma kitörölte az emlékeit és ezért megint közveszélyes lett?
- Igen. Elakarta tűntetni a törpét, hogy Castielt akadály nélkül magával vihesse. – mondta Alexy idegesen.
- Az a ribanc! Leütöm! Kiszívom az összes vérét! Elrúgom a holdig! – idegeskedett Kelly.
- Ne szívd ki, a végén még gyomorrontásod lesz! – mondta Rosa fintorogva. Próbált higgadtnak tűnni, de belül ő is majd felrobbant a dühtől. A suli felől Hideki közeledett felénk.
- Csá! Történt valami? – kérdezte kedvenc bátyókám.
- Csak annyi, hogy mindenki ideges, vagy Debi vagy Rias miatt. – mondtam egyszerűen.
- És szinte mindenki azt hiszi, hogy a törpe a rossz. – mondta Hideki. – Igaz? – csak bólintottunk és lehajtott fejjel ültünk csöndben. Nem tudtuk mit kéne tennünk. Ha Riasnak lejár az eltiltása, akkor mindenki utálni fogja. Bár senki nem merne szembeszállni vele, hiszen Sátán. De mindenki utálkozva nézne rá még néhány évig. Hacsak közben el nem felejtik az ügyet. De ha nem… akkor így marad még két és fél évig. És ezt mind tudtuk. Közbe a kertészklub felől egy ismerős hülye közeledett felénk.
- Mi van Cast? Olyan nyúzott fejed van! – mondta Hideki kicsit gúnyolódva.
- Fogd be colos! Nem mintha a te fejed nem lenne az! – vágott vissza az alacsonyabb vörös.
- Ezt megjegyzem! – vigyorgott rá Hide.
- Tudsz valamit Riasról? – kérdezte Alexy aggódva. Castiel értetlenül nézett ránk. Mintha valami világrengető hülyeséget mondott volna a drágám.
- Kiről? – kérdezte értetlenül a vörös.
- Riasról! A törpéről tudsz valamit? – kérdezte Kelly.
- Most komolyan, kiről beszéltek? – kérdezte Castiel kicsit ingerülten. Én hirtelen felpattantam és odamentem a vörös démonhoz és felpofoztam.
- Ne most kezdj el hülyeségeket beszélni, amikor mindenki aggódik! Azt ne mond, hogy nem tudod, ki az a lány, akiért annyira oda vagy! – mondtam idegesen. A szemem vörös lett. Akármennyire ideges lettem, attól még féltem… féltem, hogy megint Debi keze van benne a dologba.
- Miről beszélsz? Nem ismerek ilyen csajt! És hogy mondtad? Odáig vagyok érte? Ha így lenne, akkor csak tudnám kiről beszéltek. – mondta ingerülten a vörös.
- Ne… Nem tudod ki Rias… - motyogtam magam elé.
- Mégis honnan kéne tudnom?! – kérdezte idegesen. – Sose hallottam még ezt a nevet! Most ha megbocsátotok! – mondta és elviharzott az épület felé.
- Ez meg… mi volt? – kérdezte halkan Kelly. Mindenki ledermedt ettől a beszélgetéstől. Még én is… Aztán szinte egyszerre mindenki megértette a helyzetet.
- Az az átkozott ribanc! Nem volt elég az, amit Riassal művelt? Még Castielt is… - motyogtam idegesen. Alexy hideg kezeit éreztem a vállamon, ami egy kicsit megnyugtatott. De a düh megmaradt továbbra is.

3 nappal később

Castiel’s pow

Ragyogóan sütött a nyári nap. Éppen a nyaralásomat töltöttem a Gremory birtokon. Kint fogócskáztunk a kertben Riassal, Lord Gremory lányával, amikor a kertnek egy elhagyatott zugába értünk. Gyönyörű érintetlen zöld mező volt azon a helyen. A rét közepén egy hatalmas virágzó cseresznyefa állt. A fának egy vastag ágán egy hintaágy lógott. A hintaágyon egy lány ült. Élénk rózsaszín hosszú haja lágyan omlott vállára. A gyenge nyári szellő enyhén megmozgatta az élénk tincseket. Nagy vörös szemei voltak, amikkel egy papírlapra koncentrált és csak néha pillantott fel a papírról. Akkor is az előtte lévő ágakra nézett, amik tele voltak rózsaszín virágokkal. A virágok közt átszűrődött a nap fénye és ráragyogtak a lányra. Amikor megláttam megálltam és ámulva figyeltem a szinte délibábnak tűnő jelenséget.
- Ő kicsoda? – kérdeztem halkan a mellettem álló vörös lánykát.
- Ne menj oda hozzá! Senki nem mer odamenni. Még apuci se. – mondta ijedten.
- Mért? Ő kicsoda? – kérdeztem újra.
- Az unokatestvérem ****. Amikor a szülei meghaltak majdnem ő is odaveszett, mert megvédte Akenot. Nagyon instabil ezért mindenki fél tőle.
- Én odamegyek hozzá. – mondtam halkan és lassú léptekkel elindultam felé, amikor Rias kis kezeivel megfogta a karom, hogy megállítson.
- Ne menj oda! – mondta a lány kétségbeesetten.
- Odamegyek. Nem kell aggódnod! – mondtam bátorítóan rámosolyogva és lefejtettem a kezét a karomról. Hét éves voltam csak, de tele voltam bátorsággal és kalandvággyal. Lassan közeledtem a fa felé. Amikor odaértem a lány észre se vett. Leültem mellé és csak akkor láttam meg, mit rajzolt annyira odafigyelve. Az előtte lévő cseresznyefa ágakat igyekezett minél pontosabban papírra vetni.
- Gyönyörű! – súgtam magam elé, mire a lány összerezzent és ijedten felém kapta a tekintetét. Ijedtében a rajztábláját elengedte, de az nem esett le. Mintha a gravitáció nem lett volna rá hatással. Hatalmas vörös szemei az ijedségtől csillogtak.
- Bo-bocsánat! Nem akartalak megijeszteni. – mondtam kedvesen. A lány nem mondott semmit. Vagyis akart, de egy hang se jött ki a torkán.
- Zavarlak? – kérdeztem kedvesen. Megrázta a fejét, és elkapta gyorsan a tekintetét.
- Te nem félsz tőlem? – kérdezte halkan.
- Miért félnék? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Mindenki fél tőlem azóta, hogy apu és a többiek meghaltak… - mondta lehajtott fejjel. A hangjából tisztán kilehetett hallani a szomorúságot. Én nem tudtam erre mit mondani, ezért inkább gyorsan témát váltottam.
- Gyönyörű rajz lett! – mutattam a papírra.
- Kö-Köszönöm! – mondta továbbra is lehajtott fejjel olyan halkan, hogy szinte meg se hallottam.
- Hogy hívnak? – kérdeztem mosolyogva.
- **********. – mondta halkan.
- Örvendek! Castiel Aizawa vagyok! – mutatkoztam be én is és kezet nyújtottam neki. Ő először értetlenül nézte a kezemet, majd bátortalanul megfogta és halványan elmosolyodott.
- Ö- Örvendek!

Az ébresztőm és Démon halk ugatása szakította meg az álmom. Pontosabban a visszaemlékezésem. De miért pont most! Legutóbb akkor álmodtam ezt, amikor Deborahval jártunk. De ki az a lány? Ugyan mondta a nevét, de mintha valami miatt nem hallottam volna. Megint! Pedig érzem, hogy muszáj emlékeznem rá. De valami meggátolja. Valami…

Miyako’s pow

Péntek reggel... Az ébresztőmre ébredtem. Alexym ölelő karjai közt aludtam el és ott is ébredtem fel. Egész este idegeskedtem és aggódtam Rias miatt. Nemsokára lejár az egy hét és még mindig ugyan az a helyzet. Sőt, pont emiatt rosszabb.

Felkeltettem Alexym és a barmokat, majd elmentünk készülődni. A suliban mindenki megvetően nézett rénk a hét többi napján. Most viszont megbánó tekintettel néztek ránk. Az osztályban leültünk a helyünkre. Szinte elő se pakoltunk már álltak a padunk előtt. Iris, Viola, Kim és Melody állt előttünk.
- Sziasztok! – köszöntek halkan.
- Hello! – köszöntünk Alexymmel egyszerre.
- Tudtok valamit Riasról? – kérdezte Viola.
- Miért érdekel titeket? – kérdeztem kissé nyersen.
- Hát csak mert… - kezdte Viola.
- Amikor Debi és Rias ott volt a kertészklubba Viola és Asia is pont ott voltak. Láttak és hallottak mindent. Csak mivel előző napokban egyikőjük se jött ezért nem tudtuk a többieknek elmondani. Most viszont mindenkit felvilágosítottunk az igazságról. – mondta Kim Viola helyett.
- nekünk Viola már előbb is elmondta, csak Debi rájött így rávett minket a hallgatásra. – mondta Melody lehajtott fejjel.
- Viszont Debi még nincs itt és tegnap előbb el is ment így elmúlt a hatás. Ezért gyorsan elmondtuk mindenkinek. – mondta Iris.
- Mindenki Rias mellett áll, ahogy mi is. – mondta Kim a végén mosolyogva. Ahogy elmondták ezt hatalmas kő esett le a szívemről. Szinte hallottam, ahogy koppant.
- Ma átugrom hozzá! Már aggódom egy kicsit, hogy nem jelentkezett. – mondtam kicsit aggódva, de azért fellelkesültem egy kicsit.
- Lesz este egy buli, ahova ő is hivatalos. – szólalt meg a lányok háta mögül Brooklyn. – Szinte az egész suli ott lesz.
- Jó, mondom neki! – mondtam mosolyogva.

~¤~

Tesi óra után olyan gyorsan rohantam ki az öltözőből, mint a villám. Rohantam Riashoz. A húga nem volt otthon a héten, mert meg lett neki tiltva. Odaadta a kulcsát az egyik szünetben, hogy be tudjak jutni. Amint odaértem már nyitottam is az ajtót. A zár kattant és én már rohantam is át a két emeleten egészen fel a toronyszoba ajtajáig. Kicsit nyugtalanított az az energia, amit bentről éreztem. Óvatosan nyomtam le a kilincset és lassan nyitottam ki az ajtót. Odabent korom sötét volt. A redőnyök leengedve, de még a sötétítő függöny is behúzva. Az ágyon feküdt összegömbölyödve a törpe. Egy lépést tettem a szobába, amikor hallottam, hogy megmozdult. Felemelte a fejét és világító szemeivel rám nézett, amik újra felemás színben ragyogtak.
- Ki van ott? – kérdezte bágyadt hangon.
- Én vagyok az, Miyo. – feleltem halkan.
- Miyo! – ébredt fel szinte rögtön a törpe. A kislámpáját felkapcsolta, így végre teljesen láttam mindent. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt és nagy táskák voltak a szeme alatt. Egy nagy Skillet feliratú férfi póló volt rajta.
- Te jó jég Rias! Mi van veled? – kérdeztem aggódva.
- Háát, nem nagyon aludtam a napokban… Meg nem is nagyon ettem.
- Miért nem ettél?
- Nem volt rá időm. Minél hamarabb vissza akartuk hozni az emlékeimet.
- De attól még ehettél volna. És mi az, hogy akartuk? – kérdeztem értetlenül.
- Lucy segített mindenben. Az ő emlékeinek nem esett baja, így vissza tudtuk hozni az enyémeket.
- És most már mindenre emlékszel? – kérdeztem reménykedve.
- Aha! Még a jelszavaimra is! – mondta vigyorogva.
- Egy nagyon jó hír! Úgy örülök! – mondtam és szorosan megöleltem drága barátnőmet. Ő is megölelt és így ücsörögtünk az ágyon egy darabig. Aztán eszembe jutott néhány fontos dolog. – Ma lesz egy buli, ahova muszáj eljönnöd! A lelkemre kötötték. – mondtam vigyorogva.
- Megyek, megyek! Már rám fér, hogy kimozduljak. – mondta mosolyogva.
- Ja és még valami… Debi kitörölte Cast emlékeit rólad… - mondtam halkan. Rias arca lefagyott.
- Mi-Micsoda? – kérdezte meghökkenve.
- De ha meglát, akkor biztos újra emlékezni fog rád! És…És mindenki hisz neked! Asia és Viola meg a többiek meggyőztek mindenkit a suliban, hogy mi is történt igazából.
- Komolyan? Asia? És Viola? A két legfélénkebb lány a suliba? Miattam szóba állt másokkal? – kérdezte meglepetten.
- Aha! Ugye milyen elképesztő? – mondtam nevetve. – Na, de készülődj!
- Hai! – (japánul az ”Igen”)

Rias’s pow

Miyoval az oldalamon sétáltunk a buli helyszíne felé, ami a város hatalmas kultúrháza volt. Kibérelték egy estére. A bérlés olcsó és a feltétel annyi, hogy kitakarítunk magunk után és nem teszünk kárt semmiben. Még sose jártam ott. Nagyon izgultam, hogy fognak reagálni, ha meglátnak. Az épület előtt az ikrek, Kelly, Kentin és hugi kézen fogva és Brooklyn ácsorogtak. Amikor Alexy észrevett minket elkezdett rohanni felénk. Majd megölet, felkapott és elkezdett pörgetni.
- Rias! De örülök, hogy látlak és jól vagy!
- Én is örülök Alexy! Még jobban örülnék, ha kapnék levegőt.
- Jaj, bocsika! – mondta nevetve és visszatett a földre. Armin és Kelly jött oda hozzám egyszerre és megöleltek azzal a mondattal, hogy:
- Különleges lény szendvics! – én csak nevettem és megöleltem őket. Hugi is odajött Kentinnel és most egy családi szendvicset kaptam. Brooklynhoz fordultam és odamentem bemutatkozni.
- Mi még csak futtába találkoztunk. Rias Gremory vagyok! – mondtam és kezet fogtam vele.
- Sokat hallottam felőled! Brooklyn White vagyok! Örülök, hogy emlékekkel együtt találkozunk. – mondta mosolyogva.
- Most hogy megvoltak a megható üdvözlések, irány befelé! – adta ki a parancsot Miyo és karon ragadott és elrángatott a tömeg felé.

Szerintem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egész suli ott volt. Világosságot láttam a tömegbe, így arra rángattam Miyot. Úgy sejtettem, hogy Asiáék ott lesznek. És jól sejtettem. Asia volt az, akiből az a halvány fény áradt. A buli még a plafon környékén is tartott. Nagy volt a belmagasság, így, aki tudott repülni fent örjöngött a levegőben.
- Sziasztok! – köszöntem oda a banda hiányzó tagjainak.
- Riaas! – Asia még jobban felragyogott, amikor meglátott. Odafutott hozzám és a nyakamba ugrott. – Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! – öleltem magamhoz fényes barátnőmet. Akármennyire is fájt a fény a bőrömnek, nem akartam ellökni aggódó, félénk barátosnémat.
- Jó újra itt látni! – mondta Asia háta mögül Nataniel kedvesen.
- Köszi! – mosolyogtam rá a szőke srácra.
- Üdv újra itt Sátánka! – hallottam Lysander hangját mellőlem. Egyedül a Vörit nem láttam. A távolban viszont néhány ismerős felhőkarcolót pillantottam meg. Odaosontam az egyik mögé és megborzoltam a haját.
- Ha már megint egy kis… - kezdett bosszankodni Hide, de meglátott engem és abba hagyta. Ő is megborzolta a hajam visszavágásból. – Törpe! Azt hittem megint egy kis fruska van itt! Régen láttalak!
- Csak pár napja volt az a nagyon régen, Hideki!
- Mi az Hideki! Csak nem a barátnőd? – hallottam egy ismerős hangot a háta mögül.
- A-a! Nézd cask ki az! – mondta és arrébb állt.
- Jé, Rias! – Vigyorodott el Goro, Miyo ikertesója. Én vigyorogva intettem neki.
- Látom megtaláltad őket. – jött oda hozzánk Miyo.
- Nem volt nehéz egy ilyen égimeszelőt nem észrevenni. – mondtam és megböktem Hideki karját.
- Nem jöttök fel? – mutatott a plafon felé Miyo. – Mi felmegyünk!
- Mi is megyünk! – mondtam.
- Felmegyünk? – kérdezte Hide. Én csak bólintottam. Miyo jelezte, hogy fent várnak. Kibontotta fekete szárnyait és felrepült Alexyvel és Goroval együtt. Felugrottam utánuk és én is kibontottam a szárnyaim. Hideki is jött utánam és nem sokkal arrébb Nataniel és Asia is felszállt.

Fent buliztunk a levegőben és csak néha szálltunk le piáért. Két órán keresztül csak üvöltöztünk és torkunk szakadtából énekeltünk. A zavartalan bulinkat az szakította meg, hogy a reflektor rávilágított a tömegbe egy smároló párra. Körülöttük mindenki tapsolt és fütyülgetett. A srác nem volt más, mit Castiel.
- Ez a Castiel szörnyű! A héten ez már a negyedik. – mondta mellettem Asia szörnyülködve. Amikor ezt kimondta eldurrant az agyam. Durván négy napot nem voltam suliba. Kedden volt az, hogy agymosást kapott Debitől. Azon a napon már nem mentem. Tehát keddtől kezdve minden nap másik csaj. Odarepültem a párocska mellé és szétszedtem őket. Castielt megragadtam az egyik vektorommal, a csajt pedig az egyik szárnyammal löktem arrébb. Ahogy ezt megtettem a tömeg elhallgatott és feszülten figyelt. A csaj a húgom egyik évfolyamtársa volt. Szőke haja és kék szeme volt. Egy rövid fehér koktélruha volt rajta és egy tíz centis fehér magas sarkú. A szoknya éppen hogy fedte a fenekét.
- Mi a faszt csinálsz em… - üvöltött Castiel, de amikor meglátott engem elhallgatott. A szeme egy pillanatra halványan felragyogott. Mindkét szarvam vörösen világított és a szemeim is ugyan úgy.
- Hogy én mi a faszt csinálok?! Inkább te mit csinálsz bazd meg! – üvöltöttem rá. – Pár napra eltiltanak a te drága exed miatt, aki agymosást végzett ratad és te ezért naponta cserélgeted a csajokat?!
- Semmi közöd hozzá Zöldike! – üvöltött rám.
- De van! És ne Zöldikézz itt nekem! És sokan az gondolják most, hogy féltékeny vagyok, de tévednek! – sokan lesokkoltak, ahogy ezt kimondtam. – Nem normális, amit csinálsz! Arra kellenek a csajok, hogy megfektesd őket, majd eldobod őket, mint a gumit, amit aznap este használtál! De Érzéseik is vannak a szerencsétlen lányoknak! Nem eszközök! – üvöltöttem neki idegesen.
- Ők nem bánják. – mondta a Vörös halkan. Aztán egy csattanás hallatszott és Castiel kis híján a földön kötött ki. Az arca piros volt, a pofon helyén.
- Bazd meg! Te tényleg egy zokni érzelmi szintjén vagy?! Hogy lettél ilyen két év alatt?! Egy csomó lány…akik a játék szereid voltak egy éjszakán összetört utána.
- És nekem ehhez mi közöm? – a mondtat hallatán keserűen felnevettem.
- Az olyan férfiak, mint te undorítóak mind. Olyan gyakorisággal cserélgetik a partnereket, mint más a fehérneműt. Dögöljetek meg mind ott, ahol vagytok! – üvöltöttem rá a Vörire izzó szemekkel.
- Zöldike, én… - kezdte halkan, de én befogtam a száját egy vektorral.
- Nem érdekel! – ránéztem és szürke szemeibe szomorúságot láttam, de nem érdekelt. Akkor ott a dühtől nem érdekelt semmi. Majd a lányhoz fordultam lassan. – Te gondolom tudtál arról, mit csinál a lányokkal. – mondtam, mire a lány bólintott. – Akkor mégis miért? Hogy menő legyél? Nincs semmi önbecsülésed se? Az ilyenek, mint te nem húzzák sokáig ebben a kegyetlen világban. – a hangom teljesen fagyos volt. A lányt kellőképpen sikerült megijesztenem. A szeme úgy csillogott, mint azé az állaté, aki tudja, hogy a halállal néz farkasszemet. Elégedettség töltött el, majd újra Castielhez fordultam. – Remélem felfogtad a szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít.

Ezzel a mondattal megfordultam és elindultam a kijárat felé. A tömeg utat nyitott előttem. Közben hallottam, ahogy néhol összesúgnak.
- Nem semmi a csaj! Elküldte Castielt a picsába!
- Gyönyörű és vad! Ez tetszik!
- Végre valaki, aki kiállt az érzéseink mellett!

Amikor elértem az ajtó húsz méteres körzetébe hatalmas tapsvihar tört ki. Értetlenül hátrakaptam a fejem. Mindenki tapsolt és fütyült, miközben engem néztek. Feléjük biccentettem és még távozás előtt hátranéztem a vörösre, akinek gyönyörű szürke szemeit a mérhetetlennek tűnő szomorúság és megbánás csúfított el. Ezekkel a szemekkel meredt rám. Nem bírtam elviselni a tekintetét, így gyorsan kiviharzottam az ajtón. Nem hiányzott, hogy mindenki előtt elbőgjem magam. Egész úton fortyogtam a dühtől. El se hittem, hogy ennyire félreismertem Castielt. Azt hittem, hogy azok a csajok csak túlreagálták a dolgot. Ahogy idegesen trappoltam hazafelé eleredt az eső. Nálam se esernyő, se semmi nem volt, de még kapucnim se volt. Elkezdtem futni és közben egy mágikus kört nyitottam magam előtt, amin átfutva a fürdőmben találtam magam. Gyorsan levetettem vizes gönceim és beálltam a zuhany alá. Majd megfagytam az alatt a rövid idő alatt, amíg beállítottam a vizet. Forró vizet engedtem szinte hófehér bőrömre. Húsz percen keresztül csak álltam a forró víz alatt és sírtam. Sírtam, mert ugyan jogosan vágtam Castiel fejéhez a dolgokat, de így visszagondolva rájöttem, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy elveszettem, talán végleg.

Kimásztam a zuhany alól. Alaposan megtörölköztem és belebújtam a hálóingként funkcionáló hatalmas pólóba. A Skillet feliratú pólóba, aminek tulajdonosát tulajdon képen visszaküldtem a jó édes anyjába. Még mindig éreztem rajta az illatát. Megnyugtatott és egy pillanatig biztonságban éreztem magam. De az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tovább is állt. Csak a magány maradt helyette.

Bebújtam az ágyamba, de valahogy az álom nem akart a szememre jönni. Az álom manó az utóbbi időben nagy ívben elkerül. Úgy, mint ahogy régen mindenki tette. Mindenki félt tőlem. Bár ha őszinte akarok lenni én is féltem tőlük, de náluk jobban csak saját magamtól féltem. Egy éven keresztül a halált és az életet elválasztó pengeélen táncoltam. Abban az évben egy szikrányi fény se volt. Mindenben a sötétséget láttam és mindenkire úgy tekintettem, mint a potenciális gyilkosomra. Mindenkire gyűlölettel teli szemekkel néztem. Nem is csodálom, hogy féltek tőlem. Talán még a mai napig is abban a végtelennek tűnő sötétségben bolyonganék, ha nem találkoztam volna vele. Ő volt az első ember, aki odamert jönni hozzám. Egy nálam talán fél évvel idősebb démon srác.

Tisztán emlékszem barátságos szürke szemeire és hosszúkás fekete hajára. Bár, amikor két év elteltével kezdtem elfelejteni és lemondani arról, hogy újra találkozunk megtaláltam őt egy szerencsés iskolaváltásnak köszönhetően. Vagy talán az én démoni sorsom volt a dologban? Ki tudja… Bár nem ismertem fel az elején. Jóval magasabb lett és vörös lett a haja. Igen jóképű gyerek lett ezalatt a nem túl hosszú idő alatt. Bár előtte is helyes volt, de most a suli majdnem ( csak MAJDNEM) összes csaja oda és vissza van érte. De ők csak azt „szeretik” benne, amit a suliban látnak és nem azért, amilyen. Ők csak színről szeretik…

Odakint szörnyű vihar tombolt. Az ég dörgött és villámlott. Ilyenkor szoktuk mondani, hogy az angyalok már megint bowlingoznak és fotózkodnak odafent.

Hirtelen előtörtek belőlem az emlékeim. A boldog és fájdalmas emlékek egyaránt. Egy ilyen vihar miatt mindig előtörnek az emlékek. Egy emlék viszont nem csak egy pillanatra villant be, hanem ott is maradt a fejemben. Egy számomra igen kedves emlék volt.

Castiel’s pow

Ott álltam teljesen lesokkolva Riassal szembe. Amint megláttam egyből visszatértek az emlékeim. De…nem így akartam visszakapni azokat. Ahogy azokba a szemekbe néztem megijedtem. Mintha egy szörnnyel néztem volna farkasszemet.
- Remélem felfogtad a szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít. – mondta ridegen és elindult a kijárat felé. Még egyszer visszafordult és rám nézett. Ahogy belenéztem magam, abba a szomorú vörös szempárba úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legnagyobb tahója.

Pár percbe telet mire magamhoz tértem. Gyorsan elindultam a kijárat felé. kint szakadt az eső. Csalódottan tapasztaltam, hogy Rias már biztosan otthon van. Felültem a motoromra és elszáguldottam hazáig. Otthon ledobtam a vizes cuccaim és elmentem a fürdőbe. Beálltam a zuhany alá és forró vizet engedtem magamra. Talán negyed órán keresztül ázhattam a víz alatt. Amikor már úgy gondoltam elég, elzártam a csapot. Kiszálltam a zuhanykabinból és megtörölköztem. Magamra kaptam a pizsamaként funkcionáló trikó és rövid gatya kombinációt. A fürdőből kilépve egyenesen a szobámba mentem. Démont már mielőtt elmentem megetettem, így vele már nem volt gondom. A szobámba hanyatt dobtam magam az ágyamon és a fejem alá tettem a kezeim.

Mindent összeszedtem a fejemben. Amit Rias mondott és ami az elmúlt két évben történt. Az a nyavalyás succubus! Mindig miatta történik minden! Rias eltiltása is, meg ez is! Bár mondjuk…ez csak részben volt miatta… De akkor is! Ha nem babrálna mások emlékeivel, akkor rendben lennénk! Csak elég lett volna megvárni, hogy Rias eltiltása lejárjon és utána minden rendbe jöhetett volna… Volna…De Zöldike látni se akar…

Odakint szörnyű vihar tombolt. Jól tükrözte, hogy éppen mi zajlott a fejemben. Hirtelen eszembe jutott egy emlék, amibe Rias is benne van.

Harmadik fél szemszöge

Az egész Gremory birtok csendes. A folyosókon egy lélek sem járkált. Minden szoba sötét és néma. Kint viszont hatalmas vihar tombolt. Szörnyű égzengés követte a sötét felhőket. A vihar ellenére mindenki aludt. Vagyis csak majdnem. Az itt vendégeskedő démon fiú még ébren volt. Nem tudott aludni. A plafont bámulta és magába számolta a villámlás és a dörgés közt eltelt időt. A szobája ajtaja résnyire kinyílt, de nem vette észre. Négykézláb mászott valami, pontosabban valaki az ágyához. Az ágy mellé érve kicsit felemelte a fejét. A fiú kíváncsian odafordult. Az ágy szélénél felfedezett két kis szarvacskát, amik egy élénk rózsaszín hajzuhatag alól nőttek ki. A jövevény feljebb emelkedett, így egy hatalmas kedvesen csillogó vörös szempár is megjelent az ágy szélénél. A kedves tekintet most félelemmel volt teli. Ezt a fiú is észrevette és aggódva odament a lányhoz.
- Mi a baj Ri-chan? – kérdezte aggódva a fiú.
- Itt aludhatok veled Cassy? Ez a vihar olyan, mint akkor, amikor apa és a többiek… - nem hagyta a fiú, befejezze. Szorosan magához ölelte a kislányt.
- Ha ez megnyugtat, akkor persze. – mondta kedvesen.
- Kö-Köszönöm!

A fiú elengedte a lányt és mind a ketten felmásztak az ágyra. Bebújtak a takaró alá. Rias közel ment Castielhez, a fiú pedig átölelte őt. Pár perce már így voltak, amikor halkan elkezdett Rias dúdolni egy dallamot.
- Mit dúdolsz? – kérdezte suttogva a fiú.
- Bocs! Felébresztettelek?
- Dehogy! Na, mit dúdolsz? Elénekled?
- Ha szeretnéd… - a lány halkan elénekelte a dalt.
- Ez nagyon jó volt! – mondta suttogva a fiú.
- Ugyan! Még nincs kész. Ez csak a dallam, de még fel kéne gyorsítani, meg kellene hozzá hangszeres kíséretet is írni…
- Ezt te írtad?
- Igen. Unalmamban, magányomban szoktam dalokat írni.
- A többiben én is segíthetek?
- Ha szeretnéd persze.

Még egy jó ideig beszélgettek, megfeledkezve az időről és a kint tomboló viharról. Csak egymásra tudtak figyelni. A két, akkor még csak tíz éves démon gyerek az egész éjszakát egymás mellett töltötte, egymás ölelő karjaiban.

Rias’s pow

Szép idők. Utána mindig, ha vihar volt, mellette aludtam a karjai közt. Tanév közben is mindig rá gondoltam, avalmi kedves emlékre vele, így megfeledkeztem a viharról.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Mintha egy lámpát kapcsoltak volna a fejemben. Mivel erőszakos úton nem tüntethetem el Debit, de tisztességes versennyel igen. És már meg is találtam a módját. Ez egy kicsit jó kedvre derített. De a jókedvem el is múlott. Attól még, hogy Debi elmegy, Casttal még nem valószínű, hogy rendbe jön minden.

Nem jött álom a szememre és még szomorú is lettem. Odasétáltam az ablakomhoz és kinéztem rajta. A vihar addigra elvonult és láthatóvá vált a Hold. A telihold fénye beragyogott az ablakomon. Csak bámultam a Holdat az ablakpárkányra ülve és egy dallamot kezdtem dúdolni.

Castiel’s pow

Egyáltalán nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam és folyton csak Rias járt az eszembe. Még jó, hogy nem hord acélbetétest, mert már a fejem is fájna. Egy idő után meguntam a forgolódást. Ilyenkor a zene jót tesz. Megfogtam a gitárom és leültem az ablakommal szembe. A vihar már elcsendesedett. A telihold fénye rám világított az ablakon keresztül. Lassan elkezdtem pengetni a gitárom és egy dalt dúdoltam.

Harmadik fél szemszöge

Rias az ablakpárkányon ült és egy dallamot dúdolt, amit a város másik végén ugyan akkor Castiel pengetett a gitárján az ablak előtt ülve. Mindketten a Holdat nézték és ugyan azt a dalt énekelték.

Ma éjjel olyan egyedül vagyok,
Ez a bánat nem ereszt.
Ne hagyj itt ilyen hidegen.
Soha nem akarok fázni.

Az érintésed olyan kedves volt,
Az érintésed életet adott,
Mind eddig vártam
Oly sok időt elvesztegettem.

Ne hagyj egyedül,
Mert alig látok!
Ne hagyj egyedül!

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Te voltál az erőm forrása,
Mindent, amit szerettem,
Feladtam, ezért az egy dologért.
Felajánlásom megrekedt.

Ne hagyj így itt engem,
Nem hallod, ahogy a szakadékból kiáltok,
És most azt kívánom neked,
Ami az én vágyam.

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Sötétségbe. Sötétségbe.

A sötétségbe zuhanok…
Átcsúszom a repedéseken.

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.

Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok.

Zuhanok, zuhanok, a sötétségbe zuhanok.