Halloween-i különkiadás!!!!!!

Sziasztook!

Boldog Halloweent mindenkinek! Remélem tetszeni fog ez a külön rész! És még itt az elején leszögezném, hogy az ebben a részben történtek nem befolyásolják a történet kimenetelét. Ez csak egy rész, aminek semmi köze a történet főszálához. Bár vannak benne dolgok, amik a későbbiekben újra előkerülnek és fontosak lesznek és befolyásolni fogják Rias és Castiel jövőjét, de itt még nem fontosak... Aki észreveszi mire gondolok, annak egy hatalmas piros pont jár! Kommentbe lehet tippelni(bár lehet, hogy egyértelmű a dolog)

Na, mindegy! Viszont! Van egy Facebook csoportunk! Tudom, lehet, hogy még korai! De akit érdekel az IDE kattintva eljuthat oda.

Addig is jó olvasást! És vigyázzatok az ágy alatt bujkáló szörnyekkel és démonokkal! Lehet, hogy Castielt találjátok majd ott!

*Péntek kora este…*

- Jó Hétvégét! – kiabáltam vissza a mögöttem rohanó társaimnak. Vagy kilenc óránk volt ezért mindenki, mint az eszement rohant a kijárat felé. Már nyitottam volna az ajtót, amikor valami hatalmas csattanás és…sötétség.

Amikor magamhoz tértem éppen Miyo káromkodásának sorozatát hallottam. Nem értettem, mi történt. Lassan kinyitottam a szemem. A padlót láttam magam előtt, meg egy Adidas cipőt. Valami puha dolog volt a fejem alatt. Lassan a szemem sarkából hátranéztem és Castiel rákvörös arcát láttam. Ekkor esett csak le a szitu… Hirtelen az én fejem is olyan lett, mint egy érett paradicsom.
- FELÉBREDTÉÉÉL! NEM KELL MENTŐT HÍVNI! – mondta Miyo vidáman.
- Mi történt? Mi volt az a nagy puff? – erre a kérdésemre Alexy ott termett és…
- Kidőlt egy fa. Itt ragadt az egész osztály. – mondta egyszerűen.
- Ahaaa. – mondtam de nem volt elég energiám felkelni. Szegény Castiel szenvedjen csak… Amikor már elég erőt gyűjtöttem éppen felálltam volna, amikor… Megcsúszott a kezem és visszaestem… Szegény Castiel! Miért ő a szegény?! Szegény én! Nagy nehezen megálltam a lábamon, amikor hangos trappolás hallatszott az osztály felől. Az ajtó kinyílt és telibe talált engem. Aztán megint sötétség. Éreztem, hogy valaki tart. Tuti Castiel. Szegény gyerek nagyon megszívja ma. Nagyon problémás vagyok ma. Aztán valami nagyon hideg folyadék loccsant neki az arcomnak. Én hirtelen felriadtam.
- RIAS! NEM IGAZ CSAJE! VELED MENNYI PROBLÉMA VAN MA! – hallottam Miyot, aki tartott, hogy össze ne essek a padlón…megint. Szóval, nem Castiel volt… Pedig már kezdtem sajnálni. Már a saját lábamon álltam, amikor macska…akarom mondani angyal támadás áldozata lettem.
- MIT KÉPZELSZ, KI VAGY TE, HOGY AZ ÉN PASIMON LÓGSZ?! – jött oda hozzám Amber idegbeteg fejjel. Erre a mondatra az egész lány banda elkezdett visítva röhögni. Castiel arca elsötétült, a szeme szinte vörösen felvillant.
- Alexy…ÖL! – adta ki a parancsot, mire Alexy támadóállásba helyezkedett. Aztán Alexy csettintett és Amber szájára szó szerint ráfagyott a pszichopata vigyor. – Szép volt tesó! – pacsizott le Alexyvel Cast. Ezek után mindenki visító röhögő görcsöt kapott.

Mivel nem tudtunk kijutni, vagy lusták voltunk varázslatot használni, vagy nem akartunk Timbuktuba kikötni, ezért mindenki leült a seggére és elkezdtünk üvegezni. Kemény negyed órája játszottunk már, amikor hirtelen kialudtak a lámpák és sötét lett. Asia ijedtében elkezdett világítani így körülötte világos volt. Mi Castiellel a sötétbe menekültünk, mert ott sokkal jobban láttuk a történéseket.
- Áramszünet… - mondta suttogva Alexy.
- Valakinek le kéne menni a pincébe felkapcsolni a tartalék áramot. – mindenki ellenkezett, kivéve…
- Majd én lemegyek! – mondtuk szinte tökéletesen egyszerre Castiellel.
- Ki tart vissza? Mennyetek! – mondta Lisa.
- Dehogy menyjenek! Még csak az hiányzik, hogy az ÉN Castielem Ezzel a ribanccal mennyen le oda! – mondta Amber. – Ez a picsa, nem elég jó… - nem volt ideje befejezni. A szemem idegesen felvöröslött és a hajam lassan rózsaszín lett. Alexy és Miyo ijedten elbújtak egy pad mögé, Castiel pedig elbújt az ajtón kívül. Pszichopata vigyorral az arcomon Amber felé fordultam. Egy vektorral elkaptam a nyakát egy másikkal pedig befogtam a lepénylesőjét.
- Mert azt hiszed, hogy te tökéletes vagy neki igaz?! Egy ilyen nyomorult kis angyalka sose lehet egy tisztavérű démon párja! – a beszédstílusom alapján Lucy lehetett, a mondandóm alapján viszont én. Szóval kis turmix voltam akkor. Kicsit én kicsit ő. Majd Amber ”őfelségét” behajítottam a sarokba. – Most ott maradsz és a nap végéig meg se mozdulj onnan és meg ne halljam a hangodat, különben a fejed nélkül hagyod csak el a gimit! – mondtam vérfagyasztó vigyorral. Majd kiléptem az ajtón. A hajam és a szemem újra normális lett. Oda fordultam Castielhez és szép lassan elindultunk.
- Nem félsz, hogy ezeket elmeséli otthon és rád uszítja a szüleit? – nézett rám Castiel.
- Öreg! Kimondja a nevem és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna!
- De hát a szülei angyalok! – mondta kicsit megemelt hangsúllyal.
- Én meg a Sátán egyik örököse! És az elf királynő lánya! – mondtam vigyorogva.
- Igaz! – mondta és elnevette magát. Lassan megfogta a kezemet. – Csak nehogy azt mond, hogy félsz? – mondtam és közbe éreztem, hogy pirulok.
- Én aztán nem! Csak… gondoltam, miért ne? – nézett rám kedvesen mosolyogva.

Lassan odaértünk a pincébe. Az ajtó zárva volt, de a”ládri” szavacska segítségével kinyitottam és már bent is voltunk. Gyorsan megkerestük a tartalék akkumulátort és bekapcsoltuk, de a pincébe attól még sötét maradt. Hirtelen felvillant velünk szembe egy zöld szempár, majd egy macska ugrott le elénk a földre. A macska lassan felemelkedett és egy hosszú fekete hajú nő állt előttünk. Pontosabban egy boszorkány volt. Hosszú bokáig érő fekete haja és rikító zöld szeme volt, mint egy macskának. Rövid szoknya volt rajta és egy fűző, ami a hasát nem takarta. Egy boszi sapka is volt a fején. Körülbelül velünk egykorúnak tűnt, de nem hiszek a látszatnak. Akár mennyi éves is lehet. A nagyapám maximum harmincnak néz ki és minimum hatszáz éves. Gonosz vigyorral ránk nézett. Olyan érzés volt, mintha a pillantásával a lelkem mélyére hatolt volna. Majd hatalmas vigyorral rám nézett.
- Meg is van a mai áldozatom… A Sátán unokája… Erre nem számítottam volna… Hát akkor, kezdjünk neki! – ezután mély levegőt vett és a környezetünk megváltozott. Castiel és én is össze vissza kapkodtuk a fejünket. Aztán hirtelen megállt a környezetünk. Castiel ugyan nem tudta, hogy hol vagyunk, de én tudtam… Hatalmas belmagassága volt a teremnek és az alap területe is hatalmas volt. A terem egyik oldalán egy hatalmas gyönyörű kandalló volt, amiben pattogott a tűz. Lángnyelvei barátságosan táncoltak. A kandalló előtt egy hatalmas perzsaszőnyeg volt. A szőnyeg körül fotelek és kanapék, valamint egy karosszék… ami apué volt. A szőnyegen két kisgyerek ült. Egy vörös hajú sárga szemű és egy pink hajú vörös szemű. A karosszékben Lucifer Gremory ült. A halott Lucifer Gremory. Annak a Lucifernek az ikertestvére, aki most a démonok vezetője. Az ölében a királynője, egy fehérhajú sárga szemű nő ült… A húgom édesanyja. Körülötte a többi ”szolgája” ült. A nevüket sajnos nem tudom. Akkor még csak öt éves voltam. Az ezután történtekre mégis tisztán emlékszem. Az akkor még békés házunknak baljós szelek ütköztek. Rohamosan közelgett a békés időszak vége. Castiel értetlenül nézett rám. Az arcomról biztos leolvasta a fájdalmamat és a szomorúságomat.
- Rias… Ez…?
- Ez a családomat ért merénylet előtti pár perc… - mondtam szomorúan.

Aztán elkezdődött. A fények eloltódtak és teljes sötétség volt a házban. Aztán valami fényes tárgy állt bele a falba. Az ablak előtt egy nagydarab hatalmas fekete szárnyú alak jelent meg. A kezében egy fénylándzsa jelent meg és bedobta az ablakon az apám irányába. Ő viszont megállította egy mágikus körrel. A szolgái köré gyűltek készen arra, hogy akár a testükkel is megvédjék mesterük és megmentőjük életét. Több tucat bukott angyal özönlött be a házba. A családtagjaink derekasan küzdöttek, sorba hulltak a földre a feketeszárnyú angyalok. De mintha sose akartak volna elfogyni. Újra és újra jött az utánpótlás. Mintha egy halott helyére ketten jöttek volna.
- A FÉLGYERMEKET KERESSÉTEK! Ő KELL NEKÜNK! – kiáltotta a vezérük. Apa és a többiek is körénk gyűltek. A húgom szorosan hozzám bújt.

Körülbelül negyed órán keresztül így ment. Lassan kimerültek a családtagjaik és kezdtek lemerülni a tartalékaik. Apu időközbe felszívódott, de utána észrevettem, hogy kint harcol a vezérükkel. A ház szép berendezése és a családias hangulata egyszeriben köddé lett és olyan lett, mint egy háborús övezet.

Aztán elérkeztünk ahhoz a perchez… A bukott angyalok szinte el sem akartak fogyni. A családtagjaink a végén fáradtan és tele sérülésekkel hulltak a padlóra. A végén még apu is. Aztán jöttek, hogy elvigyelek magukkal. A nyakamnál fogva felemelt egy fallen angel és elindult velem az ablakok felé. Én egy vektorommal megragadtam a nyakát és jól megszorítottam. Ő elengedett engem és térdre rogyott. Majd lassan eltávozott az élők közül.
- Te kis fricsúr! – rúgott belém egy bukott angyal. – Ha nem lenne rád szükségünk már rég megöltelek volna! – majd megvágta az orrom azért, hogy ezzel rám ijesszen. Majd elindult a húgom felé. –Még egy söpredék itt maradt. Tüntessük el ezt is! – mondta és már lendítette is a fénylándzsáját, amit megpróbáltam eltéríteni. Akeno megúszta a halálos sérülést, de az arcát így is sikerült megvágniuk. Rögtön rájött, hogy én voltam, aki megakadályozta a támadás halál biztosságát. – Maradj el a seggeden nyomorult! – üvöltött rám és egy erős rúgással a szoba túlsó sarkában találtam magam. Visszafordult a húgomhoz. Lassú léptekkel közelített felé és előteremtett egy másik fénylándzsát. És lendített… Minden csupa vér lett…De a támadása nem talált célba. Az, akit eltalált, az én voltam. A szegycsontomtól kicsit balra hatolt át először a fegyver, majd majdnem a medencecsontomig lehúzta. Az akkor még gyenge és vékony testemen teljesen átszúródott a fegyver… Aztán megjött a segítség… A nagyapám Duke Gremory és a nagybátyám és apám ikertestvére Sussex Lucifer Gremory és a szolgáik. Az a maradék bukott angyal a nagy öreg megjelenésekor egyből elmenekült. És innentől minden elsötétült.

Egy fél perc sötétség következett. Addig Castielre néztem. Az arcáról le lehetett olvasni a döbbenetet, az együttérzést és a gyűlöletet egyaránt. Kezemet erősen szorította végig én pedig visszaszorítottam, hogy érezze, hogy igen én is látom és én is itt vagyok.

Aztán a következő kép a koromsötét szobámba játszódott. Az egész felsőtestem vastagon bekötözve én pedig az ágyon fekszem, sötét vérfagyasztó tekintettel. Aztán egyszer csak egy alak tűnt fel az ágyam mellett. Egy alacsony rövid rózsaszín hajú és vörös szemű lány jelent meg ott. A fején ugyan olyan szarvak, mint az enyémen.
- Ki ez? – suttogta halkan Cast.
- Hallucináció, amit Lucy mutatott nekem. – mondtam halkan.
- Milyen érzés szenvedni? – mondta gúnyos hangon Lucy. Én úgy tettem, mintha észre se vettem volna. – Mi ketten egy és ugyan az a személy vagyunk!
- Ne vegyél engem egy lapra magaddal! – mondtam halkan.
- Mért ne tenném?! Te én vagyok!
- Ne beszélj hülyeségeket! – ahogy ezt kimondtam Lucy olyan képet mutatott nekem, amit nem akartam látni. Több száz, sőt több ezer hulla feküdt körülöttem. Sokaknak nem volt feje vagy karja, de volt olyan, akinek egy végtagja se volt a helyén.
- Nézz körül! Az, hogy ők nem élnek annak TE vagy az oka!
- Nem! Én nem…én nem öltem meg senkit! Őket te ölted meg! – motyogtam halkan, de még mindig sokkos állapotba.
- Te és én ugyanolyanok vagyunk! Te én vagyok, csak egy másik életben!

- NEM!
- A sorsod ellen nem tudsz küzdeni! Az a sorsod, hogy folytasd, amit én elkezdtem! Azért született meg a fajtánk, hogy eltörölje az emberiséget a földről!
- NEM! Én nem leszek olyan, mint te!
- Ne legyél abban annyira biztos! – mondta gonosz mosollyal. Odajött hozzám és szorosan megfogta az arcom. – Nézz csak magadra! Ugyan úgy nézel ki, mint én! Birtoklod a képességemet! Te is szenvedsz, ahogy én tettem!
- Nem leszek olyan, mint te! – mondtam és egy vörös energia löketet bocsátottam ki, mire Lucy eltűnt.
- Majd később meggondolod magad! – hallatszott még a hangja és eltűnt. Utána minden nap akár négyszer-ötször is meglátogatott Lucy és lassan kezdtem bedilizni. Az a sok rémálom, ami éjszaka gyötört. Azok az emlékképek, amiket mutatott. Az a szenvedés és fájdalom, amit átvezetett belém. Egyszerűen szörnyű volt. Még nézni is. Hát még amikor megéltem ezt.

Aztán a boszi újra és újra levetítette ezeket a képeket. Vagy tízszer lejátszotta nekünk ezeket a szörnyű emlékeket. A legutolsó alkalommal viszont tovább ment…

Gyönyörű napsütés. Egy virágzó cseresznyefa ágán lógott egy hintaágy és rajta ültem én. Egy rajztábla volt az ölemben és éppen festettem az előttem elterülő képet. A gyönyörű zöld füvet, a virágzó ágakat, amik közt átszűrődött a nyári nap fénye.
- Milyen gyönyörű! – suttogta mellettem egy hang. Ijedten odakaptam a fejem és egy hosszúkás fekete hajú fiú ült mellettem. – Bo-Bocsánat! Nem akartalak megijeszteni! – mondta kedves hangon. Megpróbáltam mondani valamit, de egy hang se hagyta el a torkomat. – Zavarlak? – kérdezte kedves hangon a fiú. Én válaszként csak megráztam a fejem és csak egy hang hagyta el a torkom.
- Nyu!
- Gyönyörű lett! – mutatott a festményemre.
- Kö-Köszönöm! – mondtam halkan lehajtott fejjel.
- Hogy hívnak?
- Ri-Rias Gremory vagyok! – feleltem halkan.
- Örvendek! Castiel Aizawa vagyok! – mondta mosolyogva és felém nyújtotta a kezét. Bátortalanul megfogtam és halványan elmosolyodtam.
- Ö-Örvendek!

Aztán megszakadt a látomás. A boszi kacagva eltűnt a szemünk elől. Castiel elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Te-te vagy az…? – kérdeztem halkan. Ő csak lassan bólintott. Lassan közelebb jött és el se hiszem, de én lábujjhegyre álltam, hogy közelebb legyek hozzá. Már csak pár milliméter… Már csak pár milliméter és…
- Hááát megvagytok! – kiáltotta el magát Miyo, aki éppen akkor vágta ki a pince ajtaját. Mi hirtelen szétugrottunk és úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna. Ők csak kérdően néztek ránk és a rákvörös fejünkre.
– Már azt hittünk elvesztetek! – jött oda Alexy és szorosan megölelt. – Már megijedtem, hogy ez a vörös csinált veled valamit!
- Mi van? – nézett rá a színesre Castiel felháborodva.
- Ne is tagadd, hogy arról fantáziálsz, hogy Rias és te eljátszadoztok az ágyban… - mondta perverz mosollyal Miyako.
- Miről beszélsz Miyo?! – nézett rá idegesen Castiel és szegény feje még vörösebb lett. Kezdtem aggódni, hogy a végén agyvérzést kap.
- Mi történt? – kérdezte Alexy.
- Majd az osztályban elmeséljük.

Az osztályba visszaérve elmeséltük a boszival való találkozásunkat, de azt nem, hogy milyen emlékeket mutatott nekünk.
- Azt hittem ez csak egy mese… - mondta Lysander suttogva.
- Micsoda?
- Minden évben egy osztály ugyan így beragad a Halloween előtti napon és etalálkozik egy boszival egy vagy max két ember lent a pincében. Azt hittem csak mese,de ezek szerint…
- Várjunk! Holnap lesz Halloween? – kérdezte meglepődve Armin.
- Igen!... Basszus! Tudjátok mit kéne csinálni? – néztem a többiekre. Ők csak rázták a fejük. Néhányan viszont tudták mire gondolok.(Miyo, Lys, Cast…)
- This is Halloween! This is Halloween! – mondtuk egyszerre azokkal, akik képben voltak és egyből leesett a többieknek is. Akinél volt hangszer az előkapta és elkezdtük játszani, azt a bizonyos számot…

Fiúk, lányok, minden korosztály,
Szeretnétek látni valami furcsát?
Gyertek velünk,
Meg fogjátok látni.
Ez a mi városunk,
Ez Halloween!

Ez Halloween!
Ez Halloween!

Tökök sikolya
Az éj közepén.

Ez Halloween.
Mindenki dolgozik rendesen.
”Csokit vagy csalunk”
A szomszédok halálra rémülnek.

Ez a mi városunk.
Mindenki sikít
Ebben a városban…
Ez Halloween.

Én vagyok az,
Aki az ágy alá bújik.
Fogam éles
És szemem vörösen világít.

Én vagyok az,
Aki megbújik a lépcső alatt.
Karmaim, akár a kígyók.
Pókok a hajamban…

Ez Halloween!
Ez Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!

Ez a város az
Otthonunk régóta.
Mindenki énekelje
A tök dalt!

A városban, hát nem izgalmas?
Mindenki a következő
Meglepetést várja.

Kerüld azt a sarkot!
Valami van abban a szemetesben.
Valami várja, hogy
Lecsapjon, hogy…
Sikíts! Ez Halloween!

Vörös és fekete…
Nyálkás zöldes…

Nem félsz?
Nos, rendben!

Mondogasd egyszer, kétszer…
Próbáld meg és dobj a kockával.
Utazz a holddal az éjszakába.

Lassan mindenki kimászott az ablakon, amit én és Cast ügyesen kitörtünk. És már a ködös iskolaudvaron énekeltünk, ami tele volt halloweeni dekorációval. Mindenki felvette az igazi formáját. Amber és Nat angyalszárnyakkal, Miyo a fekete szárnyaival, Alexy és Armin jégemberkeként mászkáltak. A vámpírjaink elővarázsolták az agyaraikat. Kentin már félig farkas alakba mászkált. Yuko az egy szarvát és a szárnyait elővarázsolta és Asia is ragyogott, akár egy csillag. Castiel elővarázsolta a szárnyait én pedig az elf jeleimet és a démon szárnyamat.

Mindenki sikít.
Mindenki sikít
A városban.
Ez Halloween!

Én vagyok a bohóc,
Letépett arccal.
Nyom nélkül eltűnt
Egy pillanat alatt.

Én vagyok a ”Ki”,
Mikor kérdezed
”Ki van ott?”
Én vagyok a szél,
Ami hajakat borzol.

Én vagyok az árnyék
A Holdon éjjel.
Kitöltöm álmaid
Színültig FÉLELEMMEL.

Ez Halloween!
Ez Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!

Mindenhol zsenge gyermekek.
Az élet félelem nélkül nem vicces.

Ez a munkánk,
De szeretjük mi.
A városunkban…
Ez Halloween!

A városban.
Hát nem izgalmas?
Mindenki a következő meglepetést várja.

A következő versszak előtt Castiel megfogott egy Jack Skellington figurát és maga elé állított. Majd odament a neki háttal álló Amberhez.

Csontváz Jack lehet, hogy hátulról kap el
És sikít, akár egy kísértet.

Ki is ugorhatsz a bőrödből.
Ez Halloween! Mindenki sikít.

Engedjetek utat egy különleges srácnak!
A mi emberünk, Jack,
A tökföldek királya.
Mindenki köszöntse a tök királyt!

Ez itt Halloween!
Ez itt Halloween!

Halloween!
Halloween!
Halloween!
Halloween!

Ez a város az otthonunk régóta.
Mindenki énekelje a tök dalt!

La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La! La!

-  HÚÚ! – kiáltotta el magát a végén mindenki. Ezt a számot úgy tűnik,zenei ízléstől függetlenül minden különleges lény ismer. A szám végén a tetőn az elégedetten mosolygó boszit tekintettem meg. Ő intett nekem egyet és köddé vált…

Mindenki nevetve indult hazafelé. Az osztályba most egy kicsit családiassá vált a hangulat. Ennek nagyon örültem. Végre egy osztály, ahol nem számít, hogy más vagyok , vagy hogy szarvam van, vagy hogy nem normális, hogy ilyen a hajszínem. Ez a nekem való osztály… És végre megtaláltam azt, akit már évek óta keresek. Az a személy meg egész hazaúton szorosan mellettem jött és gyengéden fogta a kezem.