6. A várva várt bál

A hétvégém egy pillanat alatt elrepült. Szinte semmit nem tudtam csinálni, amit akartam. Rajzolni nem volt időm, mert ismerem magam, ha leülök, akkor öt órán keresztül ott ülök, és nem csinálok semmi mást. Animét se nagyon tudtam nézni, mert takarítottam és minden nap én főztem. Az is betett, hogy nem tudtam felkelni tíznél előbb. Az is jó volt, hogy a húgom egész szombaton nem volt otthon, mert ruhát vettek a bálra néhány osztálytársával, így egyedül takarítottam ki azt a hatalmas házat. Szóval semmi időm nem volt tanulni. Bár viszonylag hamar végeztem a takarítással. Milyen jó, hogy nem csak két kezem van.

Hétfőn úgy éreztem magam, mint egy zombi. Alig pihentem valamit. Vasárnap még éjszakába nyúlóan próbáltam valamicskét tanulni a másnap esedékes dolgozatokra. A tanulásból szinte semmi nem maradt meg a fejembe, de azért hajnali kettőig fennmaradtam, hátha sikerül valamit a fejembe vésni. Hát nem jött össze. Csak az sikerült elérnem vele, hogy szinte semmit nem aludtam.

Az osztályig alig tudtam elvánszorogni. Az ajtót is alig tudtam kinyitni. A lábaimat nem bírtam megemelni sem. Tényleg úgy nézhettem ki, mint egy élő holt. Lerogytam a székemre és hátradőltem rajta. A fejemet is hátradöntöttem és így is maradtam. Ott helyben képes lettem volna elaludni. Már majdnem elaludtam, amikor valaki megpöckölte az orrom hegyét.
- Mi van Zöldike? Mit csináltál az éjjel? – lassan kinyitottam a szemem és Castiel gyönyörű szürke szemeivel találtam szembe magam. A srác fölém hajolt, úgy hogy a hátam mögött állt. Talán maximum egy centire lehetett az orra hegye az enyémtől.
- Tanulni próbáltam, de csak azt értem el, hogy úgy érzem magam, mint egy zombi. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, majd újra lehunytam a szemem.
- Nem volt elég a hétvége? Mit csináltál? Animéztél egész hét végén?
- Egyedül takarítottam ki az egész házat, én főztem, nem bírtam felkelni normális időben… Szóval nem, nem volt elég a hétvége.
- Mért egyedül? Hol volt a te kis aranyos húgod? – kérdezte a Veres és el nem mozdult felőlem.
- Ruhát vettek szombaton, vasárnap pedig tanult.
- Ti is voltatok shoppingolni, igaz?
- Ja. – a bő válasz után résnyire nyitottam a szemem. Cast arcán perverz mosoly jelent meg.
- Milyen ruhát vettél? Könnyen levehető?
- Fűzős, szóval nem… - mondtam kómás hangon.
- Mi van? Semmi beszólás, hogy milyen hülye kérdéseim vannak? Meg hogy milyen perverz vagyok? – kérdezte meglepettséggel és csalódottsággal a hangjában.
- Már ahhoz sincs energiám, hogy foglalkozzak a perverzségeiddel… - a válasz után egy ásítás hagyta el a számat, és a szemeim maguktól lecsukódtak.
- Milyen agyaraid vannak! Mint egy vámpírnak! – mondta elképedve a vörös, aki még mindig felettem volt.
- Ez van… Nem akarsz kimászni a képemből? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Nem. Ilyen közelről még szebb. – a második mondatra, amit csak a gondolatába mondott, zavarba jöttem. A szarvam enyhén rózsaszín lett.
- Mássz ki a képemből! Még valaki félreérti! Nem akarok megint pláza cicákkal veszekedni, mert a végén elvisznek az állatvédők.
- Ez jó megszólalás volt! – mondta vigyorogva a vörös. – Amúgy meg, had értse félre! Talán végre leszállna rólam.
- Szia Rias! – hallottam egy ismerős hangot a terem ajtaja felől. Arra fordítottam a fejem és kinyitottam a szemem. Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam a hang forrását.
- Szia Miyo! – köszöntem neki vissza.
- De bágyadt hangod van! Csak nem csináltatok valamit az éjjel ti ketten? – nézett ránk ravasz mosollyal a szivárványhajú lány. A megszólalásra én is és a vörös is teljesen elvörösödtünk. Ő gyorsan elugrott felőlem.
- NEM DEHOGY! ÉN VELE! SOHA! – kiáltottuk egyszerre egymásra mutogatva. Ugyanolyan vörös volt mindkettőnk feje, csak nekem még bónusz volt a szarvam rózsaszínsége.
- Hú, ez gyanús nekem! – mondta vigyorogva Miyo.
- Haver, még sosem reagáltál így, ha ilyesmiről volt szó! – szólalt meg Alexy a barátnője háta mögül.
- Fogd be Színes! – mondta sértődötten Cast és leült a helyére.
- Amúgy, akkor hogy lesz ez a készülődés? – kérdezte Miyo. Erre a mondatára, mint egy varázsszóra a csajok előttünk hátrafordultak, valamint Kelly és Asia is a padunk mellett termett.
- Tényleg! Hogy lesz?
- Azt gondoltam a bál előtt mind átjöhetnétek hozzám, cuccostul, mindenestől, és együtt készülődhetnénk. Közbe pedig beszélgethetnénk vagy valami…
- Oké! Benne vagyok!
- Én is!
- Rám is számíthatsz!
- É-én is szívesen ott lennék!
- Rendicsek! Órák után mindenki haza megy a cuccáért, majd elindul Riashoz! – mondta Rosalia. Mindenki helyeslően bólogatott. Mindenkinek felírtam a lakcímem egy cetlire.
- A fiúk is oda jöjjenek értünk? – kérdezte Yuko.
- Nem basszus! Még menny utána haza teljes harci díszben és onnét menny a bálra! Szerinted?! – mondta Kelly. Az igazat megvallva én is így reagáltam volna, ha nem lennék egy nulla százalékos aksi energia szintjén.
- Bocsánat! Elnézést, hogy megszülettem! – mondta a csillám póni kezeit védekezően maga elé rakva.
- Hú, ez most olyan Soul Eater-es volt… - mondtam halkan.
- Tényleg! Csak nem Soul Eater fan vagy? – nézett Miyo a rózsaszín hajú lányra.
- Háát… de…
- De jóó! – mondta Miyo ujjongva.

Aznap az első óra matek volt. Ki volt az az elmebeteg, aki matekórát rakott első órának HÉTFŐN. El is aludtam volna rajta, ha a vörös nem kelt fel. Persze utána nekem kellett őt ébresztgetnem. Egymást keltegettük egész órán. Neki viszont a nap további részében is kellett ébresztgetnie engem.

~¤~

A hét olyan gyorsan elrepült, hogy szinte csak egy villanásnak tűnt az egész. Az egyik pillanatban még zombiként mászkáltam a suliban, a másikban már a pénteki első órán dekkoltam. Az óra elején a diri közölte a hangosbemondón keresztül mindenkivel, hogy a bál miatt a negyed óra után hazamehetünk. Mindenki örömujjongásban tört ki. Mi annyira örültünk, hogy egész órán vigyorogtunk. Az egész 10.b osztály.

A negyedik óra után mindenki sprintel haza. Olyan tömegdugó alakult ki a kijáratnál, hogy azt el sem lehet képzelni. Az egész iskola, a tanárok is, rohan ki az iskolából… ritka az ilyen látvány. Mi néhányan, köztük és, Miyo és Castiel, átmásztunk a kerítésen. Sokkal egyszerűbb, mint tolongani a tömegben. Gyorsan haza siettem a húgommal az oldalamon. Gyorsan megszüntettem a szobámba létrejött kupit és lementem előszedni egy kis nasit. Előszedtem annyi poharat, ahányan leszünk és mindent felvittem a szobámba. Fogtam egy csíkos dobozt, rátettem a rajztáblám és kész is volt a rögtönzött kis asztal. Rátettem a cuccokat. Ezek után elővettem a ruhámat és a cipőmet. Amíg vártam olvastam egy mangát, ami a Rémmetró címet viselte.

Nem sokkal később meghallottam a csengőt. Gyorsan lerohantam ajtót nyitni. Azt tudni kell, hogy a ház két emelet plusz földszint és még mellé egy kis toronyszerű rész, ami az én lakrészem. Szóval lerohantam három emeletet és kinyitottam az ajtót. A kapu előtt ácsorogtak a csajok, egytől egyik mindenki, akit vártam. Ámuldozva nézték a hatalmas házat. Észre se vették, hogy kinyitottam az ajtót.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, amikor már a kaput nyitottam.
- Jaj, szia! – mondták szinte egyszerre.
- Hatalmas ez a ház! – mondta Kelly.
- Ebbe kényelmesen elférnénk az öt bátyámmal együtt! – mondta Miyo ámuldozva.
- Ö-öt bátyád van? – kérdeztem vissza.
- Igen. Ketten a mi sulinkba járnak a fölöttünk lévő évfolyamokon. Az egyik, aki már felnőtt, ugyanannak a butiknak a tulaja, mint Leigh. A maradék kettő egyetemista.
- Aszta! – mondtam most én ámuldozva.
- Mindegyik bátyja iszonyat jól néz ki! – mondta Yuko csillogó szemekkel. – Főleg a végzős Hideki! – mondta sóhajtozva. – De én akkor is Go… - nem mondta végig, mert abban a pillanatban ért be a házba. Ahogy körbevezettem őket az alsó szinteken az álluk már a parkettát súrolta. Aztán elérkeztünk az én részemre.
- Ez itt pedig az én birodalmam! – mondtam, ahogy kinyitottam a szobám ajtaját. – Ő pedig a húgom, Akeno. – mutattam az ágyamon ülő húgicámra.
- Hello! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – köszönt vissza az összes lány egyszerre.
- ELKÉPESZTŐEN KIRÁLY A SZOBÁD! – kiáltotta Miyo és elindult felfedezni a szobát.
- Léci halkabban, mert majdnem megsüketültünk! – mondta Rosa a fülét fogva.
- MIT MONDTÁL? – kiáltottam, ugyanis semmit nem hallottam. Olyan szinten búgott a fülem, hogy az nem igaz. Ilyenkor átok, a macskákénál is jobb hallás. (a cicák jobban hallanak, mint a kutyusok, ha jól hallottam)
- Ne kiabálj! – mondta Rosa. Gyorsan odafutott mellém Akeno és leültetett az ágyamra.
- Most egy kicsit ne hangoskodjatok! Átmenetileg megsüketült! – mondta nevetve.
- Miért? – kérdezte Miyo, aki éppen a mangáimat tanulmányozta Kellyvel együtt.
- A hallása sokkal jobb, mint bárki másé, ezért Miyo kiabálása eléggé betett neki.
- Hupszi! – mondta Miyo nevetve. Pár perc múlva újra hallottam.
- Na, végre újra hallok.
- Bocses! Nem tudtam, hogy ez lesz. – mondta Miyako.
- Ugyan, semmi baj!
- Csak ilyen darkos cuccaid vannak? – kérdezte Rosa, aki már félig benne volt a szekrényemből kiszórt ruhák tengerében.
- Igen, de azt vissza is fogod majd pakolni!
- Persze! De legalább fehérnemű téren jó az ízlésed! – mondta elégedetten és elővett egy csipkés szettet. Utána pedig egy pirosat, majd egy feketét. Mindnek megnézte a méretét. Ahogy nézegette a méreteket egyre jobban elsápadt. A többiek is odamentek és ők is sápadoztak egy sort. Mi meg Akenoval értetlenül néztük őket. Halkan elkezdtek valami ilyesmiket motyogni.
- Deszka vagyok…
- Deszka lady vagyok…
- Elöl deszka, hátul léc…

És még hasonló furcsaságokat. Értetlenül néztük őket egy ideig aztán odamentünk hozzájuk és óvatosan megkérdeztük.
- Csajok, minden oké?
- Egy deszka vagyok… - mondta Miyo fehér szemekkel.
- Mind azok vagyunk. – mondta Rosa.
- Miért? Egyáltalán nem vagytok azok. – mondta Akeno én pedig helyeslően bólogattam.
- Hozzád képest azok vagyunk. Nem is gondoltam volna…
- Elárulnátok végre mi bajotok?! – mondtuk egyszerre a húgommal.
- 91… - ezt az egy számot mondták egyszerre.
- Mi kilencvenegy?
- A méreted… Kilencvenegy… - mondta Miyo. – Az enyém hetvenöt.
- Az enyém hetvenkettő. – mondta Asia.
- Az enyém nyolcvanöt. – mondta Akeno mellettem.
- És ezzel mi a para? – értetlenkedtem tovább.
- Hagyjuk… de akkor sem gondoltam volna! – mondta Kelly.
- Mert bővebb pólókat hordok. Szűket sosem veszek fel. – mondtam mire mindenki olyan képet vágott, mint aki éppen akkor világosodott meg.
- Óóóó! – hangzott mindenki szájából.
- Amúgy, nem csak ismerkedés miatt hívtalak titeket… - mondtam és kissé zavarba is jöttem. – Mi sose sminkelünk. De gondoltam mégis csak bál lesz, ezért valamit azért mégis csak kennénk az arcunkra…
- De nekünk itthon nincs sminkcuccunk és nem is értünk hozzá… - fejezte be a mondatomat Akeno.
- Ezért segítséget akartatok tőlünk kérni, - mondta Yuko.
- Csak túl büszkék vagytok ahhoz, hogy megtegyétek. – fejezte be Kelly. Zavaromba a tarkómat vakargattam, Akeno pedig a lábával zörgött.
- Nyugi, én is így tettem volna! – mondta vigyorogva Miyo. – Kezdem azt hinni, hogy Alexymnek igaza volt.
- Még jó, hogy hoztam sminkcuccokat. – mondta mosolyogva Rosa.
- Én is hoztam! – mondta Yuko büszkén.

Gyorsan mindenki előszedte a cuccait. A ruhát, a cipőt, a sminket (már akinek volt) és az egyéb kiegészítőket. Közben kibontottunk egy kekszet és egy chipset. A két literes kólának már több mint a felét megittuk.
- Ti tudjátok, hogy én kivel megyek, de én nem tudom ti kivel. Miyo gondolom Alexyvel.
- Jaja! Az én drágámmal! –mondta mosolyogva.
- Én Lysanderrel megyek. – mondta elpirulva Kelly.
- É-én Nataniellel megyek. – mondta Asia fülig elpirulva.
- Én a drágámmal megyek! – mondta Rosa Leighre utalva.
- Engem Miyo legkisebb bátyja hívott el. – mondta teljesen elpirulva Yuko.
- GORO? – lepődött meg teljesen Miyo.
- Aha… - mondta teljesen elvarázsolva Yuko.
- És te hugi? – néztem Akenora.
- Háát…Izé… - mondta és közben teljesen elpirult ő is (mi volt ott, azt nem tudom) és közben az ujjaival játszott. – Emlékszel Kenre az általános iskolás legjobb barátodra? – nézett rám azokkal a hatalmas szemeivel.
- Persze! A blökire. Fülig szerelmesek voltatok egymásba. – mondtam mosolyogva, mire még vörösebb lett (ha ez egyáltalán lehetséges)
- Igen… Ő hívott el. Most a ti osztályotokba jár. Teljesen megváltozott a külseje.
- MICSODA?! – sokkoltam le teljesen. – Hogy nem ismerhettem fel?! – Összekuporodtam a földön, a térdemet felhúztam és átöleltem. Elkezdtem előre hátra billegni. – Most biztos utál… Szóba se fog velem állni… Ki fogja használni ellenem, hogy mindent tud rólam… Nem, nem veszíthetem el… Ő a legjobb barátom…
- Nyugi Rias! Nem haragszik rád! Megérti, hogy nem ismerted fel. Én sem ismertem fel először.
- Várjunk egy percet… - gondolkodott el Kelly. – Ken… Ken… - aztán hirtelen bevillant neki valaki. – Barna haja van, zöld szeme, általában motoros kesztyűt és terepmintás gatyát és fehér inget visel alatta fekete trikóval? – kérdezte a húgomat, mire ő bólintott. Majd Kelly a többi csajhoz fordult. – KENTINNEL MEGY A BÁLBA! – mondta mire a többiek is olyan képet vágtak, mint a vörös hajú vámpír.
- ÚR ISTEN! ILYEN SE VOLT MÉG! – mondták egyszerre a csajok.
- Mért?
- Hiába volt több bál is, Kentin sose hívott el senkit és sose jött el.
- Ennek az az oka, hogy Kentinnek bevésődött Akeno. Arra várt, hátha újra összehozza őket a sors. – mondtam drámai hangon, mire a többiek egyből megértettek mindent.
- Óóóó! – megint ezek a kórusban elhangozz ”óó” –k. Ijesztő ez a sok kórusban elhangzott mondat.
- Na, de lássunk neki a készülődésnek! – tapsoltam egyet és mindenki talpra ugrott-
- Igenis uram!.. Hölgyem! – mondta Miyo tisztelegve. A végén jót röhögött magán.

Mindenki elkezdett készülődni. Ámuldoztak egy sort a fürdőmön meg a zeneszobán. Miyo rögtön ki is próbált néhány gitárt. A fürdőben mind kényelmesen elfértünk. Rosa volt a sminkfelelős, Kelly és Asia a frizurákat csinálta. Engem hagytak a legvégére. Már mindenki teljes harci díszben volt. Még Rosa is, mert Yuko kifestette és Asia megcsinálta a haját. Én megpróbáltam nagy ívben elkerülni a hajászati részt.
- NEM! AZ ÉN HAJAMAT BÉKÉN HAGYJÁTOK! – kiabáltam és kézzel-lábbal hadakoztam a fonás vagy bármi más művelet ellen.
- Nyugi van! Csak nézzük meg milyen kibontva! – fújtatva kivettem a hajgumikat a hajamból. A hajam majdnem a bokámig leért. Hosszú zöld hajam úgy állt, ahogy az unokatesómnak is.
- Hát, ezt nem is fonnánk be egy hamar! – mondta Asia, aki időközben kinyílt és már nem félt a társaságunkban.
- Szerintem király így a haja! – mondta Kelly, a többiek pedig helyeslően bólogattak.
- Jó, ezt megúsztad. Akkor csak a smink van vissza. De előtte vedd fel a ruhádat! – mondta Rosa ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké-oké! – mondtam megadóan és belebújtam a ruhámba.
- Az a jó, hogy maximum a szemedet kell kifesteni. Az arcodon se pattanás se semmi nincs. De ez a vágás itt… - húzta végig az orromon lévő hegen az ujját.
- Azt hagyd csak! Nem lehet eltüntetni.
- Értem! Na, akkor lássunk neki.

Időközben eljött fél hét, amikor is megjöttek a fiúk. Csengettek is illedelmesen, Akeno pedig lement ajtót nyitni. Betessékelte a srácokat. Felvezette őket az én kis tornyocskámba, ahol éppen szárnymutogatás folyt. Miyo villogott a fekete szárnyaival, Asia is elővarázsolta tündér szárnyacskáit. Kelly a fogait mutogatta. Yuko pedig összecsillámozott mindent a szobámban. Elővarázsolta a szárnyait ő is és az egy szarvát. Rosa nem sokkal ez előtt kezdte el kipingálni az arcocskám.
- Sziasztok srácok! – hallottam a csajok köszönését. Minden srác odament a párjához.
- Hát a Zöldike hol van? – hallottam Cast hangját.
- Mindjárt megyünk! – kiáltott ki Rosa. – Szárnyakat elő és indulás! – súgta oda nekem. Én kibontottam a szárnyaimat és előreengedtem a fehér hajú vámpírt, aki rögtön odasietett Leighhez. Én szép lassan elindultam ki.
- Gyere már! – mondták a csajok. Nagy levegőt vettem és kiléptem az ajtón. A többiek elkerekedett szemekkel néztek engem.
- E-eszméletlenül jól nézel ki! – mondta Castiel.
- K-köszönöm!
- Szebb vagy, mint valaha, pedig régen se voltál csúnya. – hallottam egy ismeretlen hangot. Most viszont egyből felismertem Kent.
- Köszi… Blöki! – mondtam mosolyogva. A srác elképedt, majd elmosolyodott.
- Na, végre, hogy felismertél. – mondta mosolyogva. – Na, egy ölelést se kap a legjobb barátod? – mondta és széttárta a karját. Én odamentem hozzá és szorosan megöleltem.
- Dehogyis nem! A szagod az egyetlen dolog, ami nem változott rajtad. Mármint külsőleg.
- Te meg mintha magasabb lennél.
- Csak a cipő sarka miatt! – mondtam nevetve. – Még mindig olyan kicsi vagyok.
- Ja, az már más! Akkor még mindig egy törpe vagy! – mondta nevetve.
- Törpe sose voltam. Démon voltam világ életemben.
- Meg diclonius. – szólalt meg Castiel.
- Meg elf. – mondta a húgom.
- Ott a pont! – mondtam. – Na, de most már elengedem a szerelmed! – néztem mosolyogva Akenora, mire tiszta vörös lett a feje. De egy szemétláda vagyok! De nem csak ő vörösödött el, hanem Kentin is. Jaj, olyan cukkerájok ezek ketten!
- Na de, induljunk, különben elkésünk! – csapta össze a kezét Alexy. Mindenki helyeslően bólogatott. Én meg szerencsésen majdnem otthon hagytam a váltó ruhám. De csak majdnem!

Azért kell a váltó ruha, mert a bál csak két órán át tart, vagy még addig sem, és utána buli lesz. Ott meg nem óhajtok báli cuccban lenni. Szóval beraktam egy malaclopó méretű táskába egy fekete farmert és egy piros ujjatlan fölsőt. Ja meg vészhelyzet esetére, ha esetleg a cipő feltörné a lábam, ragtapaszt és az Adidas cipőmet. Mindenki kart-karba öltve sétált előttünk. Castiel zsebre tett kézzel ment mellettem. Néha rá pillantottam, ő pedig az utcát figyelte. A kezem a testem mellett volt és lóbáltam előre-hátra. Aztán egy idő után megfájdult a vállam, szóval abbahagytam. Az előttem állókat figyeltem, akik boldogan egymás karjába karolva sétálgattak. Nem bírtam sokáig nézni őket, úgyhogy a holdat kezdtem bámulni, ami gyönyörű volt aznap este. Pont a fele látszott. Felemeltem az egyik kezem a holdhoz. A hold most olyan volt, mint én. Az egyik fele sötét, a másik világos. Aztán egy villanás történt a fejemben és úgy láttam, mintha csupa vér lenne a kezem. Rémültem visszahúztam magam mellé és megnyugtattam magam, hogy nincs vér rajtam. Inkább mellőztem a hold bámulását, úgyhogy a földet kezdtem nézni.

 Nem figyeltem másra, csak a járda betonjára. Aztán egyszer csak valaki megfogta a kezem. Az a valaki Castiel volt. Nagy kezével megfogta az én mini kezecskémet. Ránéztem, aki amint ránéztem elkapta a tekintetét. Az arca olyan vörös volt, mint a haja. Persze az én szarvam is rögtön rózsaszínre váltott. Az okát nem értettem, hogy miért történik ez mindig, ha egymás közelébe vagyunk, vagy valahogyan egymáshoz érünk. Hiszen csak nemrég ismertük meg egymást. Lehet, hogy azért, mert nagyon emlékeztet valakire a múltamból, akit nagyon szerettem és szeretek a mai napig. Én nagyon halványan elmosolyodtam és megszorítottam bátorítóan a kezét, mire ő rám nézett. Rám nézett azokkal a gyönyörű szürke szemeivel, amik a sápadt hold fényébe még szebbek voltak. Amikor meglátta, hogy mosolygok ő is elmosolyogott és összekulcsolta az ujjainkat. Olyan volt, mintha szavak nélkül is megértenénk egymást. Mintha értenénk egymás gondolatait. Én közelebb húzódtam hozzá, hogy a karom is hozzáért az övéhez. Így mentünk be a suliba, kéz a kézben.

Bent már hangolódtak a bál hangulatára. Mindenki a párjával mászkált és beszélgetett. Valakik már zene nélkül is keringőztek a táncparkettként funkcionáló tornatermi hajópadlón. A terem egyik hosszabbik oldala mentén svédasztal húzódott. Volt puncs, kóla és minden egyéb. Az asztalok alatt pedig elrejtett piák sorakoztak. A tálakban chipstől a frissen pattogatott kukoricán át a gumicukorig minden volt. Szerintem felvásárolták a helyi TESCO egész édesség és nasi készletét. Bent a csajok félre rángattak engem, addig a srácok bementek a parkettre.
- Csajok! A célunk az, hogy valaki közülünk a bál királynője legyen! Nem hagyhatjuk, hogy Amber legyen! Értve? – mondta Miyo.
- Értettük! – mondták a többiek.
- Hai! – mondtam én.

Ezek után elmentünk puncsért és megkerestük a fiúkat. A fiúk egy kupacban tömörültek. Persze már valaki rászállt Castielre.
- Castiel! Egyedül jöttél? Nem táncolnál velem? – hallottam a szőke ribizli hangját. Odaosontam Castiel mögé majd nem túl hangosa, de úgy, hogy Amber meghallja, megszólaltam.
- Na, végre hogy megvagy! – mondtam és belekaroltam Castielbe. – Csá Amber! – intettem neki.
- Na most megmentettél! – hallottam Castiel gondolatát. -  Amber, ha szépen megkérlek, elhúznál innen és végre békén hagynál engem, és Riast is?! – mondta Cast, mire amber feje elvörösödött a dühtől, majd sértődötten eltipegett.
- Csoda! – mondta a Vörösnek.
- Micsoda? – nézett rám vigyorogva.
- Hogy a nevemet mondtad és nem azt, hogy Zöldike!
- Ne szokj hozzá! – mondta gonosz vigyorral.
- Te se szokj rá, hogy Castnak hívlak. Ma egy különleges alkalom van, szóval ma mindenkit a saját nevén szólítunk, rendben? – pöcköltem meg az orrát.
- Rendben! – mondta vigyorogva.

Aztán szinte rögtön megjelent a diri és hivatalosan is megnyitotta a bált. Azt is elmondta, hogy a DJ pultnál lehet számot kérni, valamint a pult melletti dobozba dobjuk be annak a nevét, akire szavazunk. Aztán bekapcsolták a zenét és körülöttünk mindenki elkezdett táncolni.
- Tudsz táncolni? – nézett rám a vörös.
- Sátáni családból származom! Miért ne tudnék táncolni? – néztem rá értetlenkedve.
- Jól van, na!
- Mért, te tudsz?
- Persze! – húzta ki magát büszkén.

A bő válasza után óvatosan megfogta a derekam én pedig a vállára tettem a kezem. A szabad kezeinket pedig összekulcsoltuk és úgy táncoltunk. Egy idő után egyre közelebb mentünk egymáshoz. A végén már olyan közel volt hozzám, hogy egy centi sem választott el minket egymástól. Én a fejemet a mellkasának döntöttem. Ő elengedte a kezemet és a szabad kezével is megfogta a derekam. Én a szabadon maradt kezemet a másik vállára raktam. A nyaka mögött összeraktam a két kezem és úgy lassúztunk tovább. Közben végig egymás szemét néztük. Elvesztem azokban a gyönyörű szürke szemekben. Aztán a DJ, vagyis Armin, berakott egy számot, aminek történetesen tudom a szövegét és halkan elkezdtem énekelni, úgy, hogy csak én és Castiel hallottuk.

Esőcseppek hullanak mindenhonnan.
Kinyúlok érted, de nem vagy ott.
Szóval álltam, vártam a sötétben.
A képeddel a kezemben.
Egy összetört szív története.

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Próbálok és reménykedek a napra,
Amikor az érintésem elég,
Hogy elvigye a fájdalmat.

Mert kutattam sokáig,
A válasz tiszta.
Rendbe leszünk, ha nem
hagyjuk ezt eltűnni.

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Kutattam a szívemen át
Nagyon-nagyon sokszor.

Nem te és én, nem vagyunk olyanok,
Hogy ne világítsunk éjszaka az égen.

Képünk fent lóg,
Hogy emlékeztessen engem
A napokra.

Megígérted nekem,
Hogy mi mindig lehetünk
És soha nem megyünk el.

Ezért kell maradnod!

Maradj velem!
Ne engedj el!
Mert nem tudok nélküled lenni.
Csak maradj velem
És tarts közel!
Mert köréd építettem a világomat,
És nem akarom tudni
Milyen nélküled.

Szóval maradj velem!
Csak maradj velem…

Maradj velem…

Maradj…

Ne menj…

Álltam, vártam a sötétben…

Castiel csendben hallgatta az énekem. Olyan volt, mintha csak rám figyelt volna. Mintha akkor ott, csak én léteztem volna neki. A dal végén halványan elmosolyodott.
- Nagyon szép hangod van!
- K-Köszi!
- Ha komolyan gondolod a dalt, akkor veled maradhatok, ameddig csak akarod! – mondta halkan, úgy hogy közelebb hajolt hozzám.
- K-Ki mondta, hogy komolyan gondoltam! – mondta elvörösödve. – Ilyenekkel meg ne viccelődj! Téged ismerve úgysem tartanád be!
- Ki tudja? Lehet, hogy a te esetedbe máshogy tennék! – mondta mosolyogva. Erre a kijelentésére a szarvam úgy kezdett világítani, mint egy égő fáklya. A többiek nem foglalkoztak vele, de Castiel elmosolyodott.
- Mindig így próbálod felszedni a csajokat? – néztem rá ravasz mosollyal.
- Nem. Senkinek sem mondtam ilyet. Vagyis…ez nem teljesen igaz… Régen volt egy lány, akit nagyon ,de nagyon szerettem. Még a mai napig is szeretem. Neki mondtam valami hasonlót.
- Hogy nézett ki?
- Hosszú rózsaszín haja volt, hatalmas vörös szemei és szarvai. Olyanok, mint neked! – mondta és a szemével a szarvaimra bökött. Az lehetetlen! Én is pont így néztem ki!
- De már két éve nem láttam, mert elköltözött a nagyszüleitől. Minden nyaramat náluk töltöttem kiskoromban. Akkor még fekete volt a hajam! – mondta mosolyogva. Az elmondottak teljesen egyeztek az én emlékeimmel. Minden nyáron jött hozzánk egy srác. Ugyan olyan szürke szeme volt, mint Castielnek és fekete hosszúkás haja. Ő az, akit már feljebb is említettem. De lehet, hogy ez csak a puszta véletlen. Kizárt, hogy Castiel legyen az.
- Értem! Akkor nekem miért mondtad? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert emlékeztetsz rá. – mondta röviden.

Az arca vészesen közeledett az enyémhez. A háttérbe már mindenki a dirit figyelte, aki éppen akkor nézte meg a szavazások eredményét.
- Az idei bál király pedig nem más… Mint Castiel a 10.b osztályból! – amikor ez a mondat elhangzott csak pár milliméter választotta el az ajkamat a bálkirályétól. Amikor meghallotta a nevét megállt, de nem vette le rólam a szemét és nem is mozdult el. – Castiel! Kérlek gyere ide! – mondta a diri. Erre már szép lassan elmosolyodott.
- Mint egy animében! Mindig a legrosszabbkor zavarják meg az embert! – mondta és elindult a koronájáért.
- A bálkirálynő idén… Rias Gremory, szintén a 10.b osztályból! – amikor meghallották a nevem mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Lassan lépkedtem a tanárnő felé. Az igazgató nő a fejemre helyezte a koronát, utána pedig odaálltam Castiel mellé.
- Nem lepődtem meg! - hallottam Castiel gondolatát.
- Most pedig megkérem a királyt és a királynét egy közös táncra! – mondta az igazgatónő. Helyet csináltak nekünk a parketten. Ugyanúgy átfogta a derekam, mint az előbb, én pedig ugyan úgy összeraktam a kezeim a tarkóján.
- Nem mintha eddig nem ezt tettük volna! – mondtam nevetve.
- Hát, ja! De most mi vagyunk a buli góréjai!
- De király, Királyom! – mondtam vigyorogva!
- Ugye, Királynőm! – mondta szintén vigyorogva.

Miután lement a tánc a csajok elmentek átvedleni a ruhájukat a buli szerelésükre. A buli utána nagyon király volt. mindenki vedelt. Megpróbáltak leitatni, de nem jött össze.

A buli majdnem éjfélig tartott. Éjfélkor mindenki lassan elindult haza, kivéve Castielt. Nagyon durván berúgott, ezért nem mertem hazaengedni. Átfogtam a derekát és elindultunk hozzánk. Akeno Kentinékhez ment. Én pedig a részeg Castiellel az oldalamon támolyogtam hazafelé. Otthon beraktam az egyik vendégszoba ágyára. Én pedig bevetettem magam a saját ágyamra. Éppen hogy betakartam magam és elhelyezkedtem az ajtóm kinyílt és Castiel már kicsit józanabbul bejött.
- Nem aludhatok itt?
- De részeg vagy!
- Ígérem, nem csinálok semmit, csak had aludjak itt! – mondta úgy, mint egy dedós.
- Most az egyszer! – mondtam egy sóhaj kíséretébe.

Befeküdt az ágyam másik felére. Jó éjszakát kívántunk egymásnak és lecsuktam a szemem. Már fél álomba voltam, amikor Castiel átölelt a derekamnál. Az ő meleg leheletét éreztem a nyakamon. Lassan elaludtam. Olyan mélyen még sose aludtam, mint aznap éjjel.